Álmok Könyve 2/3

Itt a folytatása az előzőnek. Remélem sikerült kicsit kíváncsivá  tennem benneteket azt illetően, hogy ki lehet az a személy a végén. Ebből a részből kiderül, ahogyan sok minden más is. Remélem, hogy tetszeni fog. :) El sem tudjátok képzelni mennyire hálás vagyok a 3 szavazat miatt! Örülök hogy tetszik a történet, és hogy van aki olvassa. Mindenkinek, aki csak ide téved, vagy folyamatosan olvassa az írásomat hatalmas ölelést küldök. (most mindenki képzelje el, hogy megöleltem) <3 Jó olvasást :)

A lovagok leugrottak a lovaikról és elindulnak vékony és magas idegen felé. James és Javadd a biztonság kedvéért kardot is rántanak és maguk elé szegezik. Will kilép a társai közül és megáll a férfi előtt:
 - Ki maga és mi dolga errefelé? - kérdezi gyanakodva. Én és Merlin a lovunkon ülve nézzük a jelenetet, én leginkább csak azért, mert nem tudom, hogy mit tehetnék.
 - A nevem Timothy. - mondja az illető, majd félrekapja a tekintetét. Valamit titkol...
 - De mégis mit keres itt? - kérdezi kicsit türelmét vesztve Javadd.
 - Vándorzenész vagyok. A társammal utazzuk be a birodalmat. - mutat a háta mögé, ahonnan egy alacsonyabb és Timothy-tól pár évvel idősebb, szőkés hajú férfi lép ki a bokrok közül, kezében egy hegedűvel, majd meghajol a lovagok előtt. Kicsit idegesnek és ijedtnek tünik, azért remélem nem mindig ilyen. Engem egy kis sünire emlékeztet, akit még kiskoromban találtam a kertünkben, és emlékszem, hogy vittem neki ennivalót és meg akartam tartani, de a szüleim nem engedték. Mindegy.
 - Ő itt a társam, Hamish. - mutatja be az újonnan érkezettet Timothy, majd kiveszi a kezéből a gyönyörűen faragott hangszert, köszönetként bólint egyet, az állához emeli és játszani kezd rajta. Nem sok hegedűjátékot hallottam eddigi életemben, de szerintem nyugodtan állíthatom, hogy ennél szebb nem létezik. Mintha angyalok játszanának a hangszeren. Csodálatos. Gyönyörű. A férfi kezében a vonó mintha saját életet élne. Körbepillantok és nyugodtan konstatálom, hogy a lovagok és Merlin is hasonló döbbenettel hallgatják a játékot, mint én. Közben a zenész a darab végére ért és leemeli a hangszert az állától.
 - Ez csodálatos volt! - kiátok fel. A művész szerényen mosolyogva néz rám, majd meghajol:
 - Örömömre szolgál, hogy játszhattam Önnek, kisasszony.
 - De miért csak ketten vannak? A vándorzenészek mindig csapatban utaznak. - érdeklődik Liam.
 - És mivel közlekednek? Hol vannak a lovaik? - folytatja Edward. Na igen, jogos kérdések.
 - Ezért szeretnénk a segítségüket kérni. Tudom, hogy ez egy hatalmas szívesség lenne maguktól, de mégis megkérem Önöket, hogy fontolják meg. Még talán a segítségükre is lehetünk. - kezd el kicsit kétségbeesetten hadarni a barna hajú férfi.
 - És mi lenne az a szívesség? - vág közbe Will, mire Timothy észreveszi, hogy fel sem tett semmilyen kérdést.
 - Kérem, engedjék meg, hogy csatlakozzunk Önökhöz az utuk során. - néz könyörgő szemmel végig a lovagokon, mire azok összenéznek.
 - De ez egy titkos küldetés... - kezdené hárítani James.
 - Tényleg a segítségünkre lehet. - szólalok meg én is. A társaim mind kérdő tekintettel fordulnak felém.
 - De Rose... - kezdené Merlin is, de közbevágok.
 - Ha tényleg vándorzenész, akkor ismernie kell a környéket. - kijelentésemre hálásan pillant felém a művész.
 - Igen, és bármiben a rendelkezésükre állunk. - látom, hogy Will is megfontolja a dolgot, majd felém pillant, mire én óvatosan bólintok egyet.
 - Rendben, velünk jöhetnek. - néz a két férfira a vezetőnk. - De - teszi fel a kezét - engedelmeskedniük kell, és segíteniük. Ha hátráltatnak gondolkodás nélkül otthagyjuk magukat. - vázolja elvárásait Will.
 - Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg. - mondja megkönnyebbülten Timothy.
 - Majd még arra is sort kerítünk. - mondja Will, majd megindul a csomaghordó lovaink felé, hogy utazásképessé tegye őket, azaz mindenki lovára elosztotta a csomagokat, hogy indulhassunk tovább.
Új utasaink csendbe burkolózva haladtak leghátul. Néha hátra pillantottam, hogy egyáltalán itt vannak-e még. Elég furcsák. Timothy, nem tudom, hogy miért, de olyan... felsőbbrendű hatást kelt, ahogy egyenes háttal, fejét kicsit megemelve lovagol. Nem tehetek róla, de olyan érzésem van, mintha valami nagy dolgot tikolna. Hamish pedig inkább olyan, mintha az alárendeltje lenne. Ő is nagyjából úgy ül a lovon, mint mondjuk én: kicsitt görbe háttal, és hol a földet, hol a tájat kémlelve. Ettől függetlenül furcsa, de bizalmat érzek a két férfi iránt. Nem tudom, hogy miért, csak érzem. És ez nálam az esetek nagy részében be is válik. Biztos vagyok benne, hogy ha titkolnak is valamit, azzal nem nekünk akarnak ártani, csak magukat védeni.
Dél körül érünk elég közel a határhoz, hogy elrejtsük a lovainkat, és gyalog folytassuk tovább az utat. A csomagok nagy részét is a lovakkal hagyjuk, hogy ne hátráltassanak.
A határt én úgy képzeltem el, hogy egy hatalmas folyó választja el a két birodalmat, és egy híd köti át a két partot, vagy bármi ilyesmit, de arra nem gondoltam, hogy egy hatalmas kőfal lesz az elválasztó vonal! Távolról sokkal kisebbnek tűnt, olyannak, amit mondjuk át lehet mászni, de ahogy egyre közeledünk rájövök, hogy legalább szárnyak kellenének, hogy átjuthassunk rajta. Amink pedig nincs, úgyhogy fogalmam sincs, hogy a fiúk hogy tervezték az átjutást...
 - A leírás nagyjából innentől kezdődik. - mutat Merlin egy falszakaszra.
 - Miből gondolod? - kérdezi homlokráncolva James.
 - Abból. - mutat egy X alakú repedésre a gyógyító, amit eddig én észre sem vettem, pedig majdnem a fél falat átszeli. Nem a sasszememről vagyok híres...
 - Ezt mások nem vették észre? - kérdezem furán, mert ha belegondolok, azért elég feltűnő jelenség...
 - Senki sem foglalkozik a repedésekkel a falon, amikor épp csata van. - mondja komoran Will. - Merlin, azt mondtad ezt illetően van egy terved. - fordul az említett felé.
 - Nem igazán terv, csak... - kezdené Merlin, de Javadd, akit őrszemnek állítottunk, félbe szakítja:
 - Mindenki bújjon el, erre tartanak a határőrök! - kijelentésére mindannyian sietve a fák felé vesszük az irányt, és elbújunk az erdőben. Lábdobogást hallok, ezért óvatosan kinézek a rejtekhelyemről, és megpillantom az őröket fennt a falon. Hatan vannak, állig felfegyverkezve, oldalukon kard, hátukon az íjjuk. Fekete harci öltözetet hordanak, komor arccal, katonás sorban haladnak tovább. Még várunk pár percet, amíg olyan messze kerülnek, hogy már csak fekete pontoknak tűnnek, aztán Will int, hogy előjöhetünk.
 - Tehát, hogy juthatunk át a falon? - kérdezi a vezetőnk.
 - Van egy rejtett ajtó, amiről alig pár ember tud. - mondja halkan Merlin.
 - De te tudod, hogy hol van. - következtet Liam.
 - Természetesen. - bólint mosolyogva a gyógyítónk.
Merlin vezetésével valamennyien elindulunk a falhoz. Új vezetőnk az X alkú repedéstől pár méterre kezdi tapogatni a kőépítményt, majd percekkel később folytott hangon felkiált, hogy megtalálta. Megnyom egy alig láthatóan kiálló követ, mire egy nyílás jelenik meg a falon, ami akkora, hogy egy normális ember kényelmesen átfér rajta.
Újból meghalljuk a lábdobogásokat, ezért mindenki kicsit ilyedten siet be a lyukon. Merlin lép be utolsónak, mögötte pedig bezáródik az ajtó, amivel konkrétan kizárt minden nemű fényt, ezért kis csapatunk vak sötétben ácsingózik.
 - És most? - teszem fel a kérdést, aztán kicsit ilyedten ugrok hátra, amikor hirtelen fáklyák kezdenek el égni a falon, sorban a bejárattól haladva. Mostmár láthatjuk, hogy nem sokkal előttünk egy lépcső indul lefelé a sötétségbe. Még jó, hogy senki nem zuhant le!
 - Hát akkor indulás. - mondja Will, majd kiemel egy fáklyát a tartójából, és elindul a lépcsőn. Amikor elfogynak a fokok, egy hatalmas barlangszerű teremben találjuk magunkat, ami tele van fegyverekkel, de már mindet vastagon belepte a por, és rémületemre a pókháló is, tehát elég régen nem használhatták már ezt a helyet.. Erős araknofóbiám van. A világból is ki lehetne engem űzni a pókokkal!
Egyenlőre nem találunk más kijáratot, ezért mindannyian elkezdünk keresgélni. Idelent nincsennek fáklyák, nyilván a fegyverek miatt, ezért kettessével keresgélünk, mert csak minden második embernél van világítás, de páratlanul vagyunk. Aztán eszembe jut, hogy nekem meg van elemlámpám, úgyhogy gyorsan elő is keresem a táskámból, és nekiindulok kijáratot keresni.
Pár perc után meghallom Timothy kiáltását a terem ellenkező feléből, mint ahol én keresgéltem.
Mindannyian odasietünk, és meglátjuk, ahogy az említett személy és Hamish éppen egy nagy halom ládát próbál odébb pakolni. A lovagok azonnal a segítségükre sietnek, és a sűrű portól kicsit fulladozva, de eltüntetnek minden akadályt, és a szemünk elé tárul egy ajtó. Viszont nincs rajta kilincs...
 - És ezt most hogy nyitjuk ki? - kérdezi kicsit felháborodva James.
 - Kell hogy legyen egy rejtett kapcsoló. - kezdi el itt is végigtapogatni a követ az ajtó körül Merlin, majd egy sikeres érintés után megjelenik előttünk a nyílás.
 - Szép volt, Timothy. - mosolygok rá a megtalálóra. - És persze szép volt, Merlin. - mosolygok az említettre.
 - Rendben. Szép munka. - néz Will is az általam dícsért személyekre. - Indulás. - és újra elindulunk. Csak ez úttal felfelé egy másik lécsőn... De elegem van már belőlük! Mindegy.
A tetején nem egy másik ajtó van, hanem egy alagút balra. Mivel nincs más választásunk, arra folytatjuk az utunkat. Percekkel később az út elfogy, előttünk is fal van, és csak egy csapóajtó van fölöttünk, amihez egy kis létrával lehet feljutni. Will mászik fel elsőnek. Az ajtó elég nehéz lehet, mert a fiú csak hatalmas erőlködések árán tudja megemelni és arrébbtolni. Hirtelen éles fény borít be mindent, ami a nagy homályosság után vakítóan hat ránk. Sűrűn pislogok, hogy ki tudjam venni Will-t, aki kimászott feltérképezni a terepet. Pár pillanat múlva meg is pillantjuk az arcát, ahogy lehajol a nyíláshoz:
 - Tiszta a levegő. Egyetlen őrt sem látok erre. Gyertek gyorsan! - mondja, majd arrébb lép, hogy kimászhassunk. A természetes fényben végignézek a csapatunkon, és mosolyogva konstatálom, hogy mindenki rendesen piszkos lett. Aztán körbe nézek. Egy erdő szélén állunk, nem messze tőlünk látni a falat. A fák körülöttünk nem zöldek, hanem szinte teljesen kopaszak, amelyiken pedig van levél, az is elszáradt és erősen hullik. Amint a szemem is rendesen hozzászokik a fényhez, rájövök, hogy nincs is olyan világos, mint elsőre tűnt. Az eget szürke felhők borítják és nyoma sincs a napfénynek. Az éjszaka elég kísérteties lehet itt. A gondolatba is beleborzongok, hogy sokáig itt tartózkodjunk.
Megint hallom a trappolást, de most lódobogás is társul hozzá. A falon megállnak a katonák és lemásznak az őrhelyükről, hogy átadják azt az újonnan érkezett hatosnak, akik nem sokat tétováznak, el is indulnak a falon őrjáratozni. A leváltott katonák nagyon közel vannak a búvóhelyünkhöz, (mert ugye időközben elbújtunk) és az egyikük megindul felénk. Még nem látott meg minket, de az egyik bokornál áll meg, (ahol éppen Liam rejtőzik) feltehetőleg, hogy könnyítsen magán. Ahogy lenéz a bokorra döbbenet ül ki az arcára, és éppen kiáltana a társainak, amikor Liam gyorsan előugrik és leüti egy fadarabbal. Az őr puffanva dől a bokorba. Társai erre felkapják a fejüket, és gyanakodva, kardot rántva elindulnak a bokor felé. Amikor elég közel érnek, a lovagok előjönnek a búvóhelyeikről, szintén kivont karddal, és az ellenségre támadnak. Timothy és Hamish sem tétlenkednek és egy-egy darab fával megrohamozzák a támadókat. A lovagok gyorsan előnyt szereznek és 3 őrt cselekvésképtelenné tesznek.
 - Fennség! - kiált fel az egyik idősebb őr, aki éppen Timothy-val küzdött eddig, most pedig térdre veti magát a férfi előtt, és földig hajol. A még eszméleténél lévő társa is eldobja a kardját és követi a másik példáját. Okééé, ez fura. A lovagok elintézik őket is, majd az említett felé fordulnak.
 - Fennség? - kérdezem Timothy-tól, aki ijedt arccal néz ránk.
 - Mi a teljes neve? - kérdezi tőle gyanakodva Will és rászegezi a kardját.
 - Timothy Darkforce. - jelenti ki lemondóan, mire Will döbbenten ereszti le a fegyverét.
 - Dehát maga meghalt! - mondja értetlen arccal Edward.
 - Nem igazán. - mosolyodik el Timothy.
 - Oké, lehet, hogy én vagyok a hülye, de még mindig fogalmam sincs, hogy ki ő. Miért vagytok ennyire megdöbbenve? - kérdezem értetlenül.
 - Ő itt... - kezdené Will, de a 'vándorzenész' közbevág:
 - Én vagyok Morgana bátyja. - mondja felém fordulva, majd a többiekre is nézve folytatja - Nekem kellett volna átvennem apánk helyét a trónon, de a koronázás előtt elfogatott és bezáratott a lakosztályomba. Évek óta ott éltem, de Hamish segítségével megszöktem tőle. Morgana maga a gonosz.
 - Miért, maga nem az? - kérdezi szemöldökfelhúzva James.
 - Nem. Én nem tartom magam annak. Én békét akartam kötni, hogy ne legyen több háború legalább az uralkodásom alatt. De mint látjátok ez nem teljesült. - mondja egy fanyarú mosollyal a kérdezett.
 - Tehát maga akkor nem is zenész? Akkor hogy tudott olyan nagyszerűen játszani a hegedűjén? - kérdezi Javadd.
 - Hivatásos zenész nem vagyok, viszont hegedülni nagyon szeretek. Megnyugtat és segít gondolkozni. - mondja szerényen mosolyogva. - A lényegre térve, azért álcáztam magam és társam zenésznek, mert meg akartam bizonyosodni, hogy bízhatok magukban. - néz ránk komolyan.
 - És mire jutott? - kérdezem meg, mivel más nem szólalt meg.
 - Teljességgel megbízom magukban. - jelenti ki bólintva. - És természetesen Önök is nyugodt szívvel megbízhatnak bennem és Hamish-ben is. Én, mint mondtam is, nem akarok rosszat, Hamish pedig a legbecsületesebb és legjobb ember, akit valaha ismertem. Ezen kívül fiatal korom óta a legjobb barátom és segítőm. - mutat az említettre, aki aranyosan elpirult Timothy kijelentésén:
 - Köszönöm, Uram. - hajol meg.
 - Ugyan már, Hamish, hisz ez az igazság. - mosolyog rá szeretetteljesen barátjára.
 - Rendben. Én hiszek maguknak. - szólal meg Will hosszú hallgatás után. - Folytathatják velünk az utat. Különben sem tagadnám és nem is tagadhatnám meg a segítséget Önöktől. Miután megszereztük amiért jöttünk, elvisszük Önöket Arthur királyhoz, és majd ő dönt. - jelenti ki álláspontját a fiú.
 - Az őrök már ébredeznek. - szólal meg Liam. - Mit csináljunk velük?
 - Nem ölhetjük meg őket, akkor rájönnének, hogy járt itt valaki. - gondolkodik hangosan Edward.
 - Merlin. - szólítja meg a gyógyítót Will. - Ezt csak te tudod elintézni. - néz rá jelentőségteljesen.
 - Biztos, hogy nincs más megoldás? - kérdezi vissza viszolyogva a megszólított.
 - Ha tudsz jobbat, kíváncsian várom az ötleted. - mondja sajnálkozó arccal Will.
 - Akkor legyen. - érkezik a lemondó válasz Merlin-től. - Kérlek titeket, hogy ne ilyedjetek meg. És ne ítéljetek el. Mindannyian - rápillant a bukott királyra és a segítőjére, majd korigál - azaz majdnem minannyian jól ismertek engem. De nem mindent tudtok rólam. Van egy titkom, amit nem sokan tudhatnak, csak a király és Will. És ő is csak azért, mert egyszer figyelmetlen voltam és ő meglátott. - mondja bocsánatkérő arccal. - De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy... varázsló vagyok. - jelenti ki böbbenetünkre. Hát erre nem számítottam. Hogy Merlin varázsló... ez... De így már értem a sokattudó összenézéseket Will-el.
 - Tényleg mindjárt felébrednek. - mondja figyelmeztetésképpen Will, mire Merlin elindul az első őr felé. Kezét az eszméletlen ember feje fölé helyezi, elmormog pár, számomra ismeretlen szót, mire megvillan a szeme, majd továbbáll és ugyan ezt megcsinálja a többi őrrel is. Amikor végez visszajön hozzánk:
 - Kész.
 - Rendben. Vigyük őket vissza a lovaikhoz, hogy azt higyjék csak elaludtak. - adja ki parancsként Will, mire a lovagok feleszmélve a döbbenetből elindulnak teljesíteni azt. Amikor visszaérnek, vezetőnk ránéz valamennyiünkre, majd megszólal:
 - Amit az előbb megtudtatok, azaz hogy Merlin az ami, titokban kell tartanotok. Nem mondhatjátok el senkinek - kéri könyörgő, mégis határozott tekintettel.
 - Én természetesen nem mondom el senkinek. - mosolygok Merlin-re.
 - Tőlem se tudja meg senki. - mondja Edward.
 - Mindig jó barátom voltál, sosem ártanék neked. - válaszol Liam is.
 - Meg sem tudom számolni hány sérülésemet gyógyítottad már be. Életem végéig hálás leszek érte. - jelenti ki Javadd.
 - Nekem is mindig segítettél, az a minimum, ha én is kiállok melletted. - mondja a mindig mosolygós James. Merlin hálásan pillant végig a lovagokon, majd mindenki tekintete Timothy-n és Hamish-en állapodik meg.
 - Ugye magukban is bízhatunk, hogy nem árulják el? - kérdezi félve Merlin.
 - Mivel Önök is segítenek nekünk, ez a legkevesebb. - mondja enyhe mosollyal Timothy, mire Hamish helyeslőn bólint.
 - Igazán köszönöm. - mondja hálásan a varázsló.
 - Viszont mostmár folytatnunk kéne az utunkat. Nem vesztegethetjük tovább az időt. - szól Will.
 - Arra felé kell elindulnunk. - mutat Merlin egy irányba, miközben az írást tanulmányozza. - 500 lépés keletre. Ott találnunk kell egy fát. Egy hatalmas és öreg fát.
Merlin-nel az élen neki is indultunk, legközelebb az említett helyen állunk meg, ahol valóban van egy elég idős fa.
 - Honnan tudjuk, hogy ez az, amelyiket keressük? - kérdezi Liam. Jogosan, mert hát azért csak egy erdőben állunk!
 - Igazából... nem tudom. - mondja szemlesütve Merlin.
 - Azért nézzünk szét. - javasolja Will, mire mindenki szétszéled. Én is elindulok és megnézem a közeli fákat, hátha valamelyiken van valamilyen... akármilyen jel, vagy valami.
 - Ez itt mi? - hallok meg egy eddig ismeretlen hangot. Nem másét, mint Hamish-ét, jövök rá, amint visszaérek az öreg fához, ami előtt ott áll az alacsony férfi Merlin társaságában és a fa törzsén tanulmányoznak... valamit.
 - Ez lesz az! - mondja mosolyogva az irányítónk. - Megvan! - szól kicsit hangosabban, mire a lovagok is visszajönnek. Ahogy közelebb lépek, hogy szemügyre vegyem a sikerünk kulcsát, a fán egy nem túl mély vésetet látok. A jel kacskaringós vonalakból áll. Ha jól vettem ki, pontosan háromból. Nem túl bonyolult, de nem is túl egyszerű.
 - Igazán szép. - mondom ki fennhangon is.
 - Igen. Ez a te jeled. - hallom meg a hátam mögül Merlin hangját.
 - Az enyém? - fordulok a beszélő felé kérdőn.
 - Úgy értem, hogy a tiéd is. Meg az előző lányé is. Ez az ilyen álomutazók jele. - mutat a vésett jelre.
 - Értem. - azta, van jelem! Nem tudom miért, de ettől most egy kicsit különlegesnek érzem magam...
 - És most merre tovább, Merlin? - kérdezi Will. Elég fáradtnak tűnik, ahogy mindenki. Hosszú nap ez a mai, és még bőven nincs vége.
Tovább indulunk a leírás szerint, és a fél délutánt végiggyalogoljuk, mire elérünk... dobpergést! Egy sziklafalhoz. Egy magas sziklafalhoz, amit futónövények borítanak szinte mindenhol a földtől a tetejéig.
 - És most merre? - kérdezem. - Kizárt, hogy én ezt megmásszam. - mutatok a 'szörnyetegre' előttünk.
 - Nem is kell. - mondja Merlin beletemetkezve a leírásba. - Elvileg - néz fel a lapokból - itt kell lennie egy barlangnak. - mutat a falra. - Valahol. - néz szét kicsit kétségbeesve. Na igen. Kicsit nehezíti a helyzetünket a sok lelógó növény és a rengeteg bokor, ami körülzárja...
 - Rendben. Mindenki keresse azt a jelet, amit a fán is láttunk. - adja ki a parancsot Will kimerülten.
Valamennyien 'megrohamozzuk' a falat, és a bokrokat félrehúzgálva keresünk valami támpontot, hogy hol lehet a bejárat. Én is neki indultam és láss csodát, pár percnyi keresgélés után magamat adva hátra esek egy gyökérben. Bravó, Rose! Ügyes vagy! Ráadásul egy bokorba!
 - Auuu! - adok hangot fájdalmamnak, és megpróbálok feltápászkodni. Amikoris rátenyerelek valami kőlapra és olyan hangot hallok, mintha valaki elhúzna egy hatalmas sziklát. 'Egyikünk sem ilyen erős.' gondolom homlokráncolva, majd állóhelyzetbe küzdöm magam egy felém nyúló segítő kéznek köszönhetően. Aki nem más, mint Will. A többiek mind egy... nyílás(?) előtt állnak a sziklafalnál.
 - Az meg hogy került oda? - kérdezem meglepődve.
 - Szerintem te nyitottad ki. - mosolyog rám segítőm. Hogy mi? Én? De hát én csak bezuhantam a bokorba és... Oh. Már értem. Elhajtom a bokor ágait, amelyikbe 'szerencsésen' belezuhantam, és meglátom, hogy igazából mire is támaszkodtam rá: egy kőlap, amire a jel van belevésve. Így már érthető.
 - Odabennt mindenki maradjon közel a másikhoz, és senki ne kalandozzon el. Eggyütt kell maradnunk, hisz nem tudhatjuk mi vár ránk. - figyelmeztet bennünket Will, majd elindulunk a barlangba...

(Az új szereplőket is megtalálhatjátok mostmár a 'Szereplők az álomvilágból' fülben is. Ha esetleg kérdésetek van a személyüket illetően, nyugodtan kérdezhettek, nem harapok :) )

Álmok Könyve 1/3

Sziasztok! Itt egy újabb rész. Remélem tetszeni fog, jó hosszú lett. Őszinte és hatalmas köszönet mindenkinek, aki olvassa a blogom, és tényleg hihetetlen, hogy tetszik Nektek a történet. Remélem, hogy legalább annyira várjátok a folytatást, mint én! Jó olvasást! <3

Amikor legközelebb felébredek kemény talajt érzek magam alatt, fölöttem pedig csak a kék ég terül el. Ez biztos nem a szoba. Mégis hol vagyok?! Amikor felülök és szétnézek, rájövök, hogy a kastély udvarán fekszem. Okééé, de miért itt? Körbefordítom a fejem, és akkor meglátom a kis csapatomat, tehát Will-t, Merlin-t és... és a többi lovagot, névszerint Edward-ot, James-t, Liam-et és Javadd-ot. Na várjunk, ők hogy kerülnek... Oh, tehát őket kérte meg, hogy segítsenek nekünk. Nem is tudom, hogy miért nem gondoltam erre. Mindegy. Végülis logikus, hogy ide kerültem, mert... khm, hát öm... Will-re gondoltam utoljára... Tehát úgy néz ki, hogy annak a közelében ébredek fel, amire utoljára gondoltam. Szuper.
Egyszer csak egy arc ragad vissza a gondolataim tengeréből, méghozzá egy senki máséval össze nem téveszthető arc, barna haj, álomszép kék szemek...
 - Szia, Rose! - na igen és az a mosoly... Rose, ezt most azonnal fejezd be! Érted?! Fejezd be!!! Remélem nem én vagyok az egyedüli, aki magával szokott veszekedni. Vagy igen...?
 - Szia Will. - köszönök vissza, és a kezét elfogadva felszenvedem magam a földről.
 - Mit csináltál a földön? - kérdezi összeráncolt szemöldökkel.
 - Én csak... pontosan nem tudom, de most ide kerültem... - mondom egy kínos mosollyal. De most mit mondjak neki? "Rólad álmodoztam elalvás előtt, ezért vagyok most itt." Namindegy.
Will csak bólint egyet, majd megkérdezi:
 - Felkészültél? Hosszú út áll előttünk.
 - Azt hiszem igen.
 - Mit hoztál magaddal? - kérdezi a táskámra mutatva.
 - Csak pár szükséges dolgot, mint például paprika-spray, egy pulcsi, gyufa, iránytű, zseblámpa, csoki... ilyenek. - mosoygok rá. És igen, paprika-spray. Bella ötlete volt, hogy  hozzak magammal valamit, amivel támadás esetén tudok védekezni.
 - Öm... csoki? - kérdezi olyan arccal, mintha azt mondtam volna, hogy pucéran fogok a kastély körül szaladgálni... - Az micsoda? - kérdezi értetlenül.
 - Nem tudod, mi az a csoki??? - azta. Teljesen ledöbbentem. Mármint, oké, hogy ez nem éppen a 21. század, nade... Én ki sem bírnám. Egy napig sem húznám bárminemű csoki nélkül. - Akkor itt az ideje, hogy megismerd. - mondom, és elkezdek a táskámban kotorászni, majd kiemelem a 'kincsemet'. - Tessék. - adok a kezébe egy sort a táblából. Először gyanakodva szemléli az édességet, majd leharap belőle egy kicsit.
 - Ez... nagyon ízletes. - mondja elismerően, majd eltünteti a maradékot.
 - Örülök, hogy ízlik. - mondom, majd elindulok a többiek felé, akik több, mint egy fél tucat ló mellett állnak és a csomagokat rendezgetik.
 - Jó reggelt! - köszönök, mire mindenki mosolygva viszonozza, majd visszatér az előző tevékenységéhez. Kivéve...
 - Hol van Merlin? - pár perce még itt állt...
 - Itt vagyok! - hallom a hangját a hátam mögül. - Elfelejtettem pár gyógynövényt, ami jól jönne az útra.
 - A leírás nállad van? - kérdezem.
 - Persze. - mondja, majd megpaskolja az oldaltáskáját.
 - Akkor ideje lenne indulnunk. - mondja hozzánklépve Will.
Nagyjából negyed órába tellett, hogy elmagyarázzák, hogyan is kell pontosan lovagolni, aztán 'párban', azaz úgy, hogy ketten lovaglunk egymás mellett, nekiindultunk. Elől Will és Edward, mögöttük én és Merlin, utánnunk James és Liam, sereghajtóként Javadd a csomagokkal. Mármint Javadd és a csomagok külön lovon.
Út közben ez a felállás megváltozott, nem is egyszer, tehát valamennyien lovagoltak már mellettem legalább egy beszélgetés erejéig. Eddig sem voltam rossz véleménnyel a lovagokról, de mostmár biztos, hogy igazán megkedveltem őket. James kétség kívül nagyon aranyos és vicces személyiség, és szinte mindig mosolyog. Liam elég komolynak tűnik, és talán ő a legfelnőttesebb mindannyiuk közül. Mindazonáltal nagyon jót lehet vele beszélgetni, de azért ő is szeret viccelődni, úgyhogy nem unatkoztam. Javadd elsőre elég visszahúzódónak tűnik, de ha az ember kicsit jobban megismeri, kiderül, hogy egy igazán beszédes személy, és ugyancsak szórakoztató a társasága. Edward a gyönyörű mosolyával (csajozós mosolynak mondanám) elsőre azt mondanám, hogy csak a lányok érdeklik, aztán amikor kicsit jobban megismerem, rájövök, hogy ez csak egy maszk, mert mögötte, egy egész komoly fiú rejtőzik értelmes gondolatokkal és jó humorral. Will meg hát... Ő Will. Tudom, hogy ez nem magyarázat, értelmesnek meg pláne nem mondható. De az sem túl értelmes amit érzek... de ezt most hagyjuk. Tehát Will kedves, vicces, aranyos, igazán jó beszélgetni vele, és... nem akarom magam ismételni, de a mosolya, a szeme,a... a... mindene. Ő. Jaj, tényleg be kéne ezt fejeznem!
Egész nap meneteltünk, csak kétszer álltunk meg, hogy megitassuk a lovakat, most pedig, mivel mindjárt esteledik ezért letáborozunk az erdőben egy tisztáson, tőlünk nem messze pedig egy nagyobb patak folydogál, tehát tökéletes hely éjszakára.
 - Mindenki egyen és pihenje ki magát, mert a nap első sugarával indulunk. - mondja Will. Kimondatlanul is azt hiszem, hogy ő a csapatunk 'vezetője'.
 - Rose! Azt hiszem van egy rossz hírem számodra. - lép hozzám Merlin, miközben a fiúk nekiállnak enni. Szerintem tudom, hogy mit akar mondani. Ezen már én is sokat gondolkodtam.
 - Nem aludhatok. - jelentem ki mosolyogva, mielőtt ő tehetné.
 - Pontosan. Honnan tudtad, hogy mit akarok mondani? - kérdezi gyanakodva.
 - Csak beletrafáltam. - vonok vállat.
 - Rendben. De ki fogod bírni? - kérdezi némi aggodalommal a hangjában.
 - Szerintem igen. - bólintok, nyomatékosítva a kijelentésemet.
 - Ha úgy érzed mégsem, tudok neked egy főzetet készíteni, ami segít ébren maradnod. - ajánlja fel Merlin.
 - Köszönöm, de majd szólok, ha szükségem lesz rá.
Merlin bólint egyet, majd leül a többiekhez, hogy harapjon valamit. Én nem sokkal ezelőtt ettem egy kicsit még lovaglás közben, úgyhogy most nem vagyok éhes. Viszont azt hiszem szükségem van egy kis felfrissülésre, úgyhogy felveszem a táskám és odaszólok a fiúknak:
 - Elmegyek a patakhoz. Nemsokára visszajövök. - válaszként beleegyező bólintásokat kapok, mivel ugye ők még esznek.
Nem is kell sokat gyalogolnom és meg is találom az uticélomat. Nem túl gyorsfolyású, de ahhoz eléggé, hogy kristálytiszta legyen. Leveszem a cipőmet és a zoknimat, felhajtom kicsit a nadrágom, majd belegázolok a vízbe, ami kellemesen hideg, de nem annyira hogy fáznék benne. Lehajolok hogy megmosom az arcom, és a víz hőmérsékletének hála fel is ébredek tőle. A pulcsimat a partra dobom a táskám mellé, hogy a kezeimet is megmoshassam. Ez elég lesz fürdés gyanánt. Még egy ideig áldogálok a vízben, majd kiülök a szélére száradni.
 - Eddig mi a véleményed az utazásról? - hallom meg a kérdést a hátam mögül, majd mosolyogva hátrafordulok, hogy válaszoljak a jövevénynek.
 - Még életemben nem lovagoltam ennyit egy huzamban. - mondom, miközben a szememmel követem Will-t, ahogy közeledik.
 - Leülhetek? - kérdezi egy mosoly keretében.
 - Persze. - paskolom meg magam mellett a talajt.
Helyetfoglal mellettem és miután levette a csizmáját, ő is belelógatja a lábát a kellemes vízfolyásba.
 - Will, kérdezhetek valamit? - fordulok hirtelen felé.
 - Amit csak szeretnél. - bólint.
 - Hogy lettél lovag? - kérdésemre elkezdi a vizet fixírozni, majd felém fordulva válaszol.
 - Az anyám nem sokkal születésem után meghalt, így apám és én magunkra maradtunk. Én még kicsi voltam, tehát nem érthettem, csak arra emlékszem, hogy apám hosszú ideig szomorú volt, aztán valahogy mégis visszatért az életbe, mert ott voltam én, akit fel kellett nevelni. Szinte mindenre, amit most tudok, ő tanított meg. Ő is lovag volt, és az előző király és a herceg barátja is. Talán ő volt az udvarban a legjobb kardforgató. - mosolyodott el. - Nagyon szeretett engem, mindig azt mondta, én adok neki erőt ahhoz, hogy minden nap felkeljen. Aztán 6 évvel ezelőtt egy nagyobb csatába kellett mennie, mint még sok más embernek is. Napról napra csak vártam, hogy mikor lesz vége, és láthatom újra őt. De aztán amikor a csapataink nyertek, nem volt ünneplés, mert a király zászlóalja elesett, mindenki meghalt. Az apám is. - éreztem, hogy nehezen tartja magát, de azért folytatja. - Teljesen összeomlottam. Merlin segített mindenben, ezért olyan, mintha a bátyám lenne. Aztán elhatároztam, hogy lovagnak állok, az új király, Arthur pedig szinte gondolkodás nélkül el is fogadott, mert ő is tudta, hogy mire vagyok képes. Így ismertem meg Edward-ot, James-t, Liam-et és Javadd-ot is.
 - Őszintén sajnálom, ami az apáddal történt. - simítok végig a karján. Válaszul csak a szemembe néz és halványan elmosolyodik. El sem birom képzelni, milyen nehéz lehet neki. Ez annyira szörnyű! Most úgy magamhoz ölelném. Csak azért, hogy tudja, hogy én itt vagyok és rám is számíthat bármikor. Azt hiszem, hogy előbb cselekedtem, mint gondolkodtam, mert a kezeim szinte maguktól ölelik át Will-t. Én is meglepődöm a saját megmozdulásomon, hát még Will, aki először megdermed, majd óvatosan, mintha nem tudná mit is kéne tennie, átkarol engem. Ha már ölelés, akkor legyen rendes, úgyhogy minden szeretetemet beleadom ebbe a gesztusba, és olyan közel húzom magamhoz, amennyire csak lehet. A lovag nem ellenkezik, ő is közelebb húz magához, és percekig egymást ölelve ülünk. Aztán lépéseket hallunk a hátunk mögül, majd Edward-ot pillantom meg mögöttünk.
 - Nem akarok zavarni, de vissza kéne jönnötök a táborba, a többiek már lefeküdtek aludni. - mondja sejtelmesen mosolyogva, miközben mi elválunk egymástól és hálát adok az időközben ránkereszkedett sötétségnek, aminek köszönhetően remélem nem látszi a lángoló arcom.
 - Már megyünk is. - mondja Will és miután engem bevártak, hogy összeszedjem a cuccaim, visszasétálunk a többiekhez, akik a tűz körül elrendezkedve alszanak.. Mi is letelepszünk a tűz mellé, majd egy kis idő után Edward is elfoglalja a fekvőhelyét, és percek múlva már halljuk az egyenletes lélegzését. Elaludt.
 - Neked is pihenned kellene. - nézek a mellettem ülő Will-re.
 - Nem akarlak egyedül hagyni. - mondja a szemembe nézve.
 - Én pedig nem akarom, hogy fáradt legyél holnap. Nem te mondtad, hogy korán indulunk? Most pedig nyomás aludni! - mondom ellentmondást nem tűrő hangon. - Különben is, én jól elleszek. - mondom, és bizonyítékul kiemelem a táskámból a még otthon berakott könyvet. Hát igen, ez nekem egy olyan szükséglet, ami mindig van a táskámban.
 - Rendben. - eggyezik bele. Körbe néz a tűznél, hogy hol tudna fekvőhelyet találni, de már csak ott van hely, ahol ülünk. - Úgy látom nem fogok túl messze aludni tőled. - mosolyog rám, majd elmegy takaróért, és amikor visszajön rám is terít egyet, amit megköszönök, majd a sajátját félbehajtja, leteríti mellém a földre, az egyik felére ráfekszik, a másikat pedig magára hajtja, így képezve egy hálózsákszerűséget.
 - Jó olvasást, Rose! - mondja Will egyre nagyobbakat pislogva, majd le is csukja a szemét.
 - Jó éjt, Will! Szép álmokat! - mondom én is, majd odahajolok hozzá, és nyomok egy puszit a homlokára, mint ahogy az én anyukám is csinálta, amikor kicsi voltam. Erre a tettemre elmosolyodik, majd percekkel később már csak az egyenletes szuszogását hallom, jelezve, hogy elaludt. Annak ellenére, hogy a könyv ott van a kezemben, egyszerűen képtelen vagyok az olvasásra, mert a szememet vonzza Will angyali arca. Hihetetlen... Hogy képes egy ember ennyire... természetfelettien csodálatos lenni alvás közben?! 'Jaj, Rose, térj vissza a földre!' Próbálom elszakítani magam a látványtól, de nem megy. Ahogy a tűz fénye árnyékot vet az arcára... Hát ilyen nincs! Kényszerítem magam, hogy olvassak, és egy idő után belemerülök a könyv által teremtett világba, és legközelebb arra eszmélek föl, hogy a lovagok ébredeznek körülöttem.
 - Jó reggelt! - suttogom mosolyogva, mert Will még alszik, ők pedig bólintva köszönnek vissza és nyújtózkodva elindulnak a patakhoz felfrissíteni magukat, úgyhogy kettesben maradok a 'vezetőnkkel'. Legalábbis ezt hittem, amig Edward meg nem szólal mögöttem:
 - Föl kéne ébreszteni.
 - Úristen! - rezzenek össze ijedten.
 - Nem, csak én vagyok. - monja mosolyogva a lovag. - Bocsánat, nem akartalak megijeszteni. - mondja kicsit bűnbánó arccal, majd közelebb jön.
 - Dehogy, semmi baj, csak elgondolkoztam. - mondom mosolyogva.
 - Örülök, hogy megjelentél az életében. - suttogja Will felé intve a fejével, amivel belőlem enyhe döbbenetet vált ki. - Amióta itt vagy, szinte csak mosolyogni látom. - néz Will-re, és a tekintetéből sugárzik a féltés és a szeretet a társa felé. - Úgyhogy vigyázz rá, ne törd össze, kérlek! - mondja szinte könyörgő hangon.
 - Hidd el, szándékosan sosem lennék képes ártani neki. - nyugtatom meg. - De... honnan veszed, hogy... - kezdem a kérdést, de nem tudom, hogy hogyan folytassam. Szerencsémre nem is kell, mert a göndör hajú lovag így is megérti, és válaszol is:
 - Csak van szemem. - mondja mosolyogva, mire én érzem, hogy elpirulok. - De most megyek és megmosdok egy kicsit. - és ezzel a patak felé veszi az irányt, majd eltűnik a fák között. Én visszafordulok az alvó fiú felé, majd közelebb megyek hozzá. Egy pillanatig elnézem még a nyugodt arcát, majd elkezdem szólongatni. Amikor már vagy ötödszörre mondom ki a nevét, de ő nem ébred fel, megrázogatom a vállát. Ezzel végre sikerül visszahoznom a mély álomból.
 - Jó reggelt, Will! - nézek rá mosolyogva. - Bocsánat, hogy felébresztettelek, de nemsokára indulnunk kell.
 - Semmi baj. Köszönöm, hogy szóltál. - mosolyog rám kicsit bágyadtan, majd felkel a földről és elkezd összepakolni. A többiek is lassan visszaérnek a pataktól, összepakolnak, lóra ülünk és folytatjuk az utunkat.
Ahogy az erdő szélén haladunk, egyszer csak neszt hallunk a tőlünk nem messze lévő bokrokból, majd egy nagyjából középkorú férfi lép ki a növények közül, mire a csapatunk döbbenten megáll.
 - Kérem segítsenek! - indul meg felénk az idegen könyörögve.

Ne add fel!

Itt egy következő rész, bár elég silány minőségben és nem is túl hosszú, csak unatkozom, és már kíváncsi vagyok a folytatásra. Remélem nem bánjátok, és legalább annyira várjátok a folytatást, mint én! De inkább csak annyit mondok, hogy jó olvasást! :)

Amikor reggel felkeltem, legszívesebben egyből vissza is aludtam volna, hogy mehessünk végre a könyvért, de persze tudam, hogy ez nem lehetséges. Izgatottan vártam az estét, de előbb, annak érdekében, hogy korábban tudjak az Álomvilába menni, intézkedéseket kell tennem. Gondoljuk át: ha írok egy cetlit anyuéknak, hogy nem érzem jól magam, ezért korán lefeküdtem, akkor biztos, hogy feljönnek megnézni, hogy vagyok. De lehet, hogy mivel ritkán vagyok beteg, anya kivenne pár nap szabadságot, hogy ápoljon engem, tehát ez a megoldás nem jó, vagy legalábbis nem merem megkockáztatni. A másik lehetőség, hogy átmegyek Bella-hoz ottalvásos-filmezés címen, és megkérem, hogy segítsen elintézni, vagyis, hogy ő intézzel el, hogy senki ne zavarjon, amíg a másik világban vagyok. Oké, azt hiszem megvan, már csak meg kell beszélnem ezt Bella-val is. Bella... Jaj, úgyis beszélni akartam szegénykémmel, hogy jobban érzi-e már magát. De ha már itt tartunk, Luke-kal is beszélnem kell, hogy hogyan döntött, és hogy van-e már valamilyen terve. Istenem, csak jöjjön ez össze nekik!
Az órák viszonylag átlagosan teltek, legalábbis azt hiszem, mert nem nagyon tudtam odafigyelni, ugyanis vagy az elkövetkező kaland jutott eszembe, vagy Bella és Luke kapcsolatán agyaltam. Szerencsére (azt hiszem) Bella kicsit jobban érzi már magát, vagyis megpróbálja erősnek mutatni magát, de látom, hogy amikor azt hiszi nem figyelek, üres tekintettel bámul maga elé. Ez így nem lesz jó! Ebédszünetben felkerestem Luke-ot és félrehívtam, hogy megkérdezzem hogy áll.
 - Fogalmam sincs, hogy hogy csináljam... hogy mondjam el neki... - nézett rám kétségbeesett arccal.
 - Megpróbálhatnál apró jeleket küldeni, és aztán amikor megfelelőnek érzed, elmondod neki. - pont én adok tanácsot szerelmi ügyben, holott még életemben nem volt barátom...
 - De mi lesz ha elrontom?
 - Ne gondolkodj már ilyen negatívan!!! Először szedj össze egy kis optimizmust, és csak aztán vágj neki, mert ilyen hozzáállással semmire sem mész! - próbálom észheztéríteni.
 - Rendben! - bólint. - Köszönöm a segítséget, Rose. - ölel magához.
 - Tudod, hogy bármikor szívesen segítek. - mosolygok rá, majd mind a ketten elsietünk órára.
Órák után Bella-val sétálunk haza, és én ezt az alkalmat érzem megfelelőnek, hogy elmeséljem neki, mi történt 'tegnap' a másik világban, és hogy mire készülünk.
 - Ez tiszta izgi! - mondja csillogó szemekkel. - Bár én is mehetnék veletek! - sóhajt vágyakozva.
 - Pedig olyan szívesen magammal vinnélek, de nem lehet! Viszont, mindenről részletesen fogok beszámollni neked, amint visszaértem. - mosolygok rá, ő pedig bólint egyet.
 - Tehát, akkor az este rendben van? - kérdezem, csak azért, hogy biztos legyen.
 - Persze. Ha jól emlékszem, anyuék ma valamilyen üzleti vacsorára mennek, úgyhogy későn érnek haza. - mondja egy kis gondolkodás után.
 - Nem is tudod, mennyire örülök, hogy segítesz! - mondom miközben magamhozölelem.
 - Bármikor. - válaszolja mosolyogva, és magához szorít.
Késő délután indulok át Bella-ékhoz, miután felhívtam anyut és elkéreckedtem, és legalább háromszor megnéztem, hogy minden nálam van-e, amit magammal akarok vinni. A biztonság kedvéért egy kis táskába bepakoltam olyan dolgokat is, amik ottalváshoz kellenek, csak a látszat kedvéért,  mert hogy nézne már ki, ha egy pizsama, vagy egy kispárna sem lenne nálam?
Tehát átcuccoltam Bell-hez, aztán mindent elrendeztünk. Közben persze a szánk 1000-rel járt.
 - Jobban érzed már magad? - kérdezem a szemébe nézve, és egy pillanatig sem kételkedem affelől, hogy érti-e a kérdés, akkor is, ha fél perce még arról diskuráltunk, hogy kinek van a legidegesítőbb dala mostanában.
 - Azt hiszem egy kicsit igen. - mondja egy halovány mosoly kíséretében. - Megpróbálok kevesebbet gondolni rá. - mondja, és érzem az elhatározást a hangjában.
 - Na és sikerül? - kérdezem mosolyogva.
 - Az igazság az... - kezdi ő is egy mosollyal. - ...hogy nem. - fejezi be fancsali arccal.
 - Ó. - tűnik tova az én jókedvem is.
 - A legjobb talán az lenne, ha ki tudnám törölni magamból ezt az érzést... - mondja szomorúan.
 - Ne! - kiáltok fel ilyedten. - Ne. - folytatom kicsit visszafogottabban, miután meglátom Bella kissé rémült arcát. - Úgy értem, hogy ne add fel küzdelem nélkül! Akkor nem is te lennél! Hol az a Bella, akit kiskorom óta ismerek, aki még akkor is elszántan kiált az elvei mellett, amikor mások már feladták? Hol az a Bella, aki képes bármivel és bárkivel szembeszállni, azért, hogy elérje a célját? - tényleg tökéletesen összeillenek!
 - Rendben, akkor nem adom fel! Viszont akkor mondd meg, hogy mit kéne csinálnom! Mit tegyek? - kérdezi étségbeesve.
 - Sajnos most én sem tudok többet, csak azt, hogy ne add fel, és várj. Hallgass rám! Ezúttal tényleg tudom, hogy mit beszélek! - fogom kicsit könyörgőre.
 - Rendben, bízom benned. - bólint végül.
Miután mindent elrendeztünk, tehát felfújtuk a matracot, amin aludni fogok, én pedig felöltöztem és összepakoltam, Bella leült a foteljébe, én meg az ideiglenes ágyamra és percekig csak néztünk egymásra.
 - Na jó. Szerintem ideje, hogy 'induljak'. - rajzolok idézőjeleket a levegőbe az 'indulok' szónál. - Te mit fogsz csinálni, amígy én alszok? - kérdezem, mert azért remélem, hogy nem fog itt kuksolni a sötétben...
 - Filmezek és olvasok. - mutat sz íróasztalára, ahol egy könyv mellett egy halom DVD található.
 - Az ott... - mutatok a könyvre. - csak nem Az elveszett lelkek városa?! - kérdezem, és gondolkodás nélkül megrohamozom a könyvet. - Istenem! Mondd, hogy utánna megkapom!  - nézek a tulajdonosára kérlelően.
 - Persze. De mostmár tényleg menned kéne. - néz rám tettetett rosszallással, mire én nehezen teszem le a könyvet az asztalra, majd visszatelepedek a matracra.
 - Jó olvasást és filmezést! - mosolygok vendéglátómra.
 - Jó kalandozást! - válaszol ő is, majd nekiül olvasni. Jaj, én is de elolvasnám! De most koncentráljunk a 'küldetésre'. Elvileg nemsokára meglesz a könyv, amiből megtudhatok mindent erről az egészről! Alig várom már, hogy induljunk! De Will vajon kiket fog magával hozni? Na mindegy, úgyis mindjárt megtudom. Lecsukom a szemem, és Will-re gondolok utoljára, mielőtt elragad az álmok világa.

Utazástervezés

El sem hiszitek, hogy mennyire sajnálom, hogy csak most hozom a részt, és egyetlen értelmes vagy elég jó mentséget sem tudok felhozni, tehát cska annyit mondok, hogy nagyon sajnálom! Remélem azért még fogjátok olvasni az irományomat, bár ha nem, akkor legalább tudni fogom, hogy az az én hibámból volt. De mostmár remélem, hogy majd tudok sűrűbben részt hozni, a szünetre való tekintettel. Nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást! <3

Kinyitom a szemem, és a nekem előkészített szobában találom magam. Úgy érzem, hogy majd kicsattanok az energiától, és izzok a vágytól, hogy újra lássam Will-t. A gondolatra elönti az arcomat a pír. Na jó, elég lesz. Min jár az eszem?! Nem vagyok normális! Szemet forgatok a saját butaságomon, majd kiugrok az ágyból. Egyből az ajtó felé veszem az irányt, majd elindulok a napsütötte és üres folyosón. Ahogy haladok előre, egyszer csak fém csattanására leszek figyelmes. Majd mégegy és mégegy. Tőlem pár méterre nyitvaáló ablakhoz lépek és megkeresem a zaj forrását. Ahogy kinézek meglátom a lovagokat és a herceget egy füves területen, ami közvetlenül a vár mellett terül el. Éppen William és Edward párbajozik gyakorlásképpen egymás ellen, tehát az ő kardjaikat hallottam. A nap pontosan megvilágítja őket, miközben ügyes léptekkel térnek ki egymás támadása elől. Kikönyökölök az ablakba és úgy nézem Will már majdnem hogy kecsesnek mondható mozgását. Edward támad, és majdnem eltalálja Willt, de ekkor az említett fiú elugrik, majd kirugja a másik alól a lábát és a mellkasának szegezi a kardját. Edward mosolyogva fogatja el társa segítő kezét, föláll, és Will-t átkarolva mennek ki a "pálya" szélére, hogy helyet adjanak a következő párosnak, azaz Javadd-nak és James-nek. Az ő párbajukat is elkezdem nézni, majd gondolok egyet, és inkább lemegyek, hogy közelebbről is láthassam őket.
Mire leérek, újra Will párbajozik, de most James-sel. Gondolom akkor ő került ki győztesen az előző összecsapásból. Közeledésemre (fogalmam sincs hogy hogyan vett észre) Jonathan hátrafordul, és először kicsit meglepődve néz rám, de arcára a másodperc törtrésze alatt varázsol egy hihetetlenül szép mosolyt.
 - Minek köszönhetem látogatásodatt, Rosette kisasszony? - kérdezi, ahogy megállok mellette, majd egyszerre kapjuk a fejünket kicsit ilyedten a párbajozók felé, mert William éppen a földre került, de mint a villám, gyorsan fel is ugrik, és folytatja a küzdelmet.
 - Megáttam az ablakból a gyakorlásotokat, és midenképpen meg akartam nézni közelebbről is. Nagyon ügyesen harcoltok. - mosolygok rá, majd úja a "pályára" kapjuk a fejünket a többi lovag éljenzését hallva. William éppen a földön elterülő James-re szegezi a kardját, majd a kezét nyújtva felhúzza a szőkeséget a pázsitról.
 - Jól harcoltál - veregeti meg Will az "ellenfele" vállát.
 - Köszönöm. Te sem voltál rossz. - mondja mosolyogva James, majd mind a ketten felénk jönnek. Amikor Will észre vesz, a szája mosolyra húzódik, és mintha megszűnt volna a világ, a tekintetét az enyémen tartja.
 - Örülök, hogy látom, Rosette kisasszony. - mondja, amikor már elém ér, de amikor meglátja a felhúzott szemöldököm, változtat a köszöntésemen. - Rose. - mondja halkabban.
 - Üdvözlöm Sir William. - mosolygok rá. Tényleg olyan érzésem van, mintha megszűnt volna a tér és az idő. Hihetetlen, és fogalmam sincs, hogy miért érzem ezt! Áááá! Mit csináljak?!
 - Csak Will. - mondja mosolyogva.
 - Rendben, Csak Will! Nagyon jól harcoltál. - nézek rá, majd mind a kettem az újabb párbajozók felé fordulunk, akik most személy szerint a herceg és Sir Liam.
 - Nagyon köszönöm. De mi szél hozott erre? Arra számítottam, hogy első látogatásodat Merlin-nél teszed majd, rögtön érkezésed után. - fordul újra velem szembe.
 - Igazából... De te honnan tudsz a könyvről? - ráncolom a homlokom. Amióta ide érkeztem most először jutott eszembe, hogy miért is jöttem. - Akkor én most megyek is. - mondom, meg sem várva a válszát. - További jó gyakorlást! - nézek rá mosolyogva, majd hátatfordítva neki elindulok a kastély felé.
 - Várj! Rose! - hallom meg pár lépés után Will hangját. Valójában alig hallottam, csak arra lettem figyelmes, hogy a nevemet mondja, mert a heves kardcsattogtatástól elég rosszak a hallási viszonyok. Rajtam kívül az egyetlen, aki meghallotta a lovag hangját, a társa volt, Sir Edward, aki most mosolyogva néz felváltva rám, és a felém siető barátjára, aztán amikor Will odaér hozzám, és megfordul, hogy ő is szemrevételezze, hogy mi ragadta el a pillantásom, Edward a hüvejkujját felmutatja Will- nek és megerősítésként bólint is egyet, majd visszafordul a párbajhoz. Okééé, ez csak nekem volt fura? Na mindegy. Will-lel az oldalamon indulok tovább a gigantikus és pompázatos kőépítmény felé. Már az ismert folyosókon haladunk, amikor még mindig csend honol közöttünk, végül Will töri meg a jeget, és kezd el beszélni:
 - Tudod, Merlin is nagyon izgatott, hogy végre tudassa veled, hogy mit derített ki. Egész éjszaka nem aludt, és reggel is, amikor találkoztunk, szinte majd kicsattant az energiától. - mondja mosolyogva, és látom a mérhetetlen szeretetet az arcán. Tényleg olyan, mintha testvérek lennének. Egyszerűen képtelen lennék elmondani, milyen érzések kavarogtak bennem , ahogy az arcára néztem. Annyira...
 - Meg is érkeztünk. - mondja, ezzel felébresztve engem a gondolatmentemből. Bekopog, és egy 'Tessék!' után kinyitja előttem az ajtót.
 - Köszönöm. - nézek rá, és belépek a szobába. A helység csak annyit változott legutóbbi ittlétem óta, hogy legalább 3-szor annyi könyv borít be mindent, mint előtte. Először nem is látom Merlint, csak akkor veszem észre, amikor az asztalon található 2 hatalmas köyvrakás mögül feláll.
 - Üdvözöllek benneteket! Már vártam, hogy megérkezzetek! - mondja sugárzó arccal.
 - Szia Merlin! - köszönök én is, Will pedig csak mosolyogva biccent egyet.
 - Ne is húzzuk az időt! - hát tényleg elég lelkes. És ez az érzés rám is átragadt másodpercek alatt. Égek a vágytól, hogy megtudjam, hol van a könyv! Abból mindent megtudhatok! Mindent!
Merlin visszaindul az asztalához, és int, hogy mi is kövessük. Nem kellett kétszer mondania! A hihetetlen mennyiségű könyvvel borított asztalon két pergamen van kiterítve: az egyik teljesen megsárgult, nem hiszem, hogy a közelmúltban készíthették, és tele van írva különböző, számomra telsesen érthetetlen alagzatokkal és formákkal. A másik pergamenen jelentősen jobban olvasható és érthető írás található. Az utóbbit a mindentudó gyógyító a kezébe veszi.
 - Na, mit találtál? - kérdezi Will, a kíváncsiság szikrájával a szemében. Ilyenkor olyan, mint egy kisfiú. Olyan angyali! Na de térjünk vissza a könyvhöz.
 - Azt hiszem, tudom, hogy hol van a könyv. - mondja mosolyogva, viszon érzek egy erős 'de...' folytatást. És igazam is lett: - Viszont, Birodalom határán van. - folytatja olyan arckifejezéssel, ami szöges ellentéte az előbbi vidámságának. Ezt azonban nem értem. - Mégis milyen Birodalomról van szó?! - Zavartan veszem észre, hogy az utolsó gondolatomat hangosan is kimondtam.
 - A Rémálmok Birodalma. - mondja Will, 'enyhe' aggodalommal az arcán.
 - Öm, ezt most értenem kéne? - kérdezem furcsa arccal. Nem voltam még itt eleget ahhoz, hogy megértsem, hogy mitől félnek, vagy éppen hogy pontosan hogy is élnek...
 - Időtlen idők óta háború dúl a két világ között. Régen, a feljegyzések szerint, a két birodalom békésen elfért egymás mellett, de aztán hatalomra került a gonosz Allard, és azóta csak az egyenes ági leszármazottjai  követik a trónon. Jelenleg éppen Morgna, viszont nem ő lett volna a törvényes trónörökös, hanem a bátyja Timothy, aki a koronázása előtt pár nappal rejtélyesen eltűnt, ezért Morgana lett az uralkodó. Az egészet pedig úgy állította be, mintha Arthur király raboltatta volna el vagy végeztette volna ki a fivérét, de természetesen mi tudjuk, hogy ez nem igaz, mindazonáltal neki ez egy jó indok volt, hogy megkezdje a támadást a királyságunk ellen. - meséli Merlin, amit én mélységes döbbnettel hallgatok. Most komolyan, ki lehet ekkora szörnyeteg, hogy eltűnteti a saját testvérét?! Nem túl szimpatikus nekem az a nő, pedig még nem is találkoztunk.
 - A háború azóta is szinte folyamatosan zajlik, ezért mindig őrök figyelik a határt, mind a két birodalomban. - fejezi be Will a magyarázatot.
 - Oké, tehát kell egy terv, hogy hogyan jutunk át az őrökön. - mondom pár másodpercnyi gondolkodás után.
 - Először a király engedélye is kell, hogy elhagyhassuk az országot. - húzza el a száját a gyógyító.
 - Aztán egy kissebb csapat is kell, csak a biztonság kedvéért, meg különben sem tudhatjuk, hogy mi vár ránk... - gondolkodi Will is.
 - De ki lenne olyan őrült, hogy háborús időben velünk jöjjön az ellenséges országba? - kérdezi Merlin lemondó hangnemben, Will-nek viszon egy sejtelmes mosoly jelenik meg az arcán:
 - Én azt hiszem ismerek pár 'őrültet', aki szívesen velünk tartana, úgyhogy ezt bízzátok rám.
 - Én pedig, kérhetek kimenőt a királytól. - mondja Merlin.
 - Na igen, aki a király fő tanácsadója és barátja, annak könnyű... - mondja a lovag, csak azért, hogy bosszantsa a barátját.
 - És én mit csináljak? - kérdezem, mert így kicsit fölöslegesnek érzem magam.
 - Igazából neked csak fel kel készülnöd testileg-lelkileg a következő napok megpróbáltatásaira, mert nem tudjuk, hogy mi vár ránk, és... valahogy meg kellene oldanod, hogy tovább maradhass, vagy csak kicsi időre térj vissza a saját világodba. - közli az újabb akadályt az idősebb fiú. Ezt viszont fogalmam sincs hogyan oldhatnám meg, felkészülni csak fel tudok, szerintem azért elég strapabíró vagyok, de azt hogy oldjam meg, hogy tovább maradjak itt? Hét közepe van, tehát iskola, ott meg nem aludhatok, beteget meg nem jelenthetek, mert akkor anyu biztos otthon maradna, hogy ápolgasson, és az úgy megint nem jó,  de akkor hogy...oh, várjunk, hanyadika van? Teljesen ki ment a fejemből, hogy holnap az utolsó tanítási nap a.... a tavaszi szünet előtt! De hát ez fantasztikus!
 - Probléma megoldva! - jelntem ki mosolyogva. Lehet, hogy nekem szünet, de a szüleim attól még dolgoznak, tehát csak késő este lesznek otthon. Bella-nak szólok, hogy segítsen be egy kicsit, és akkor minden oké. - Itt tudok maradni tovább is.
 - Rendben. Akkor mindenki dologra, holnap korán indulunk... Ami azt jelenti, hogy neked is korábban kéne jönnöd. - néz rám Merlin.
 - Megoldom valahogy, ne rajtam múljon.
 - Hosszú utunk lesz, úgyhogy próbálj meg ennek megfelelően felöltözni, és hozhatsz magaddal pár apróságot is, ami neked esetleg kell, mert nem biztos, hogy itt mindent megtalálsz, amire szükséged van. Tehát reggel napkeltekor indulunk, Will, te hozd az embereid, és szerezz lovakat is, én elintézem a királyt, és becsomagolom, a dolgaimat, te pedig tudod mit kell tenned. - mutat rám.
 - Persze. - azt még hogy hogyan fogom csinálni, nem tudom pontosan...
 - Rose, nem akarlak sürgetni, de azt hiszem ideje visszatérned a saját világodba. - mutat ki az ablakon Will, ahol látni a naplementét, azaz mindjárt sötétedik. Észre sem vettem, hogy ennyire elszealadt az idő a tevezgetés közben.
 - Úristen, akkor sietek! Merlin, - fordulok felé. - mindent nagyon köszönök, igazán hálás vagyok, és neked is Will. - mosolygok rá. - Viszlát! -intek, és már indulok is ki az ajtón.
 - Várj, én is indulok! - szól utánnam Will, majd még a gyógyítóhoz fordulva elköszön, és mind a ketten kilépünk az ajtón.
 - Nekem is sietenm kell - néz rám bocsánatkérően a lovag. - Még meg kell szervezenem pár dolgot.
 - Rendben, holnap találkozunk.
 - Jóéjt, Rose! - pillant rám azon a napon utóljára Will, majd elindul a folyosón.
 - Jóéjt, Will. - nézem még pár másodpecig távolodó alakját, majd én is visszamegyek a szállásomra.
Észre sem vettem, mennyire kifárasztott ez a mai nap, csak akkor, amikor lefeküdtem, és másodpercek alatt magával ragadott az álom.