Found love

Itt van a következő rész. Szerintem rövidebb is lett, mint az előzőek, és nem is annyire eseménydús, de remélem, hogy azért tetszik Nektek. Próbálok már majd izgalmakat is beletenni, de nem ígérek semmit. Na, de hagylak Titeket olvasni. Tehát, jó olvasást :)

Izgatottan keltem fel az ágyból. Jaj, annyira várom már, hogy újra visszamenjek! Remélem Merlin minnél előbb meg tudja fejteni a leírást és indulhatunk megkeresni a könyvet! Legszivesebben már most visszamennék, de mivel ma suli is van, meg az azért elég fura lenne, ha egész nap csak aludnék, úgy hogy senki sem tudna felébreszteni... De ha már itt tartunk, mennyi az idő?! Úristen! El fogok késni! Fél órám van összekészülődni és beérni a suliba! Rohanok, mintha oroszlánok kergetnének és leszaladok a garázsba a biciklimért. Egyszerűen utálok biciklizni, de ez most vészhelyzet. Már ülnék fel a járművemre, amikor eszembe jut, hogy a táskám a házban maradt, úgyhogy ló halálában visszarohanok érte, bezárom az ajtót, felpattanok a kétkerekűre és mint egy őrült tekerek a suli felé. Érzem, hogy a zsebemben zizeg a telefonom, de nem foglalkozom lele, csak hajtok tovább. Miután rekordsebességgel beértem a suli kapuján, gyorsan lelakatolom a 'megmentőmet' és rohanok a termünkhöz. Amikor megközelítem a helységet, megpróbálom kicsit nyugodtabbá tenni a lélegzésem és még előkapom a mobilom, hogy megnézzem mennyi az idő. Oké, 1 perc van becsöngőig. Épphogy. Most látom meg a nem fogadott hívást is, ami a kijelző szerint Bella-tól jött. Valószínűleg keresett. Pár pillanat múlva lépteket hallok magam mögül, és ahogy megfordulok, meglátom a tanárunkat a folyosón, ezért gyorsan beslisszolok a terembe, és 5 másodperccel utánnam belép a tanárunk. Kezdődhet az óra.
Szünetben odamegyek Bella-hoz, mert egész órán elég letörtnek látszott.
 - Szia Bell. Hogy vagy? - kérdezem, majd meglátom az arcát, amely borúsabb, mint a legsötétebb esőfelhő az égen. - Mi történt?
 - Semmi. - fordítja félre a fejét.
 - Udvar. Most. - még jó, hogy a sulinak nagy udvara van, jól gondozott zöld gyeppel, fákkal és padokkal. Egy régi tölgyfa alatt álló padot nyilvánítottunk törzshelyünkké, mert szinte minden szünetben itt tanyázunk évek óta. Az udvar egyik eldugottabb sarkában található, ezért nem is zavar minket a többiek zaja, tehát teljesen alkalmas hely egy beszélgetésre. Most meg pláne, hogy a rossz idő miatt nem is sokan merészkednek ki, de mi eléggé szeretjük az ilyen időt. Vagyis én szeretem, Bella meg van olyan őrült, hogy velem tartson minden hülyeségemben.
 - Tehát, mesélj, mi történt. - kezdem, amikor odaérünk az említett helyre. Tudom, hogy legtöbbször azt mondják, hogy "Várd meg, amíg elmondja magától!", de ez Bella-nal nem működik. Belőle ki kell szedni a dolgokat. Ez neki is így jobb, mert magától nem nyílik meg.
 - Semmi. Egyszerű semmiség. Csak... Tegnap előtt ugye átmentem Luke-hoz látogatóba, ahogy intézted. - mondja egy félmosollyal, mire én bólintok. - Tehát, minden jó volt, szuperül elvoltunk, sokat nevettünk meg beszélgettünk... - itt kezdett eltűnni az az apró mosoly is és egy pillanat alatt az ellentetjére változott a hangulata. - Valahogy feljött a barát és barátnő téma. Megkérdeztem, hogy most van-e valaki, aki tetszik neki.
- Igen??? - csak ne, ne, ne, légyszi ne... - Mit mondott? - kérdezem félve.
- Azt, hogy igen. Azt mondta, már rég óta tetszik neki valaki, de még nem mert közeledni hozzá, nehogy elrontsa a barátságukat. - mondja sírós hangon. Úristen, tudtam, hogy ez lesz! Azt viszont nem gondoltam, hogy Bell ennyire beleesett. Ez így nem lesz jó. Nem akarok beleavatkozni, de beszélnem kell Luke-kal. Majd megpróbálom elkapni őt valahol napközben. De addig is...
 - Gyere ide. - húzom magamhoz barátnőmet egy hatalmas ölelésre. - Minden rendben lesz.
 - Gondolod? - kérdezi rám nézve.
 - Igen. Megoldjuk ezt is, mint mindent. - mosolygok rá.
 - Köszönöm. - ölel meg újra.
Az órák csak telnek, de még mindig nem találtam meg a megfelelő alkalmat, hogy beszéljek 'Szívtörő' Luke-kal. Aztán eljön a tesióra, az utolsó tanóra, és tudom, hogy Bell és Kate is siet majd, mert Bell vásárolni megy az anyukájával, Kate pedig a barátjával megy a plázába. Megpróbálok minnél többet szöszmötölni az öltözködéssel és pakolászással, hogy mind a két lány elmenjen, majd indítom az akciót. Még jó, hogy a mi Rómeónk lassú, mint egy csiga, úgyhogy pont elkapom, amikor kijön az öltözőjükből.
 - Szia Rose! - köszönt engem. De ha már itt tartunk, ő sem tűnik túl boldognak...
 - Szia! Beszélhetünk? Ráérsz?
Leülünk egy közelebbi padra, majd bele is vágok a közepébe.
 - Tehát... - vagyis, csak vágnék, mert meglátom az arcát és egyből változtatok a mondandómon. - Mi a baj? - Ez a szenvedő arc... Bella is ilyen volt egész nap.
 - Semmi. - Ó, Istenem, ezek totál összetartoznak...
 - Oké, tehát, hozzak harapófogót...
 - Nem, dehogy. Csak tudod... Jaj, ilyen dolgokról nem szoktam beszélni senkivel... Tudom, hogy az egyik legjobb barátom vagy... Viszon azt sem tudom, hogy ki segíthetne... - látom, hogy vívódik önmagával, majd dönt. - Na jó. A hétvégén nállam volt Bella. - kezdi, és amikor kimondja, hogy 'Bella', valami furcsát fedezek fel. Alig észrevehető, de mégis. Máshogy mondja a nevet, mint mondjuk az enyémet vagy Kate-ét. - És nagyon jól elvoltunk, beszélgettünk... Aztán megkérdezte, hogy van-e valaki, aki tetszik nekem. - itt megáll és rámnéz, hogy mit reagálok, majd fojtatja. - Azt mondtam, hogy van. Egy lány, aki a csak barátként tekint rám, és én még nem mertem semmi tenni, mert féltem, és még mindig félek, hogy elveszítem.
 - És ki az a lány? - kérdezem, bár már sejtem a választ.
 - Az igazság az, hogy... - újabb háborút indít maga ellen, majd, kimondja a nevet: - Bella.
Istenemistenemistenem! Ha ezt Bella hallaná!
Teljesen leesik az állam a kijelentésre. Szó szerint.
 - Hey, Rose! Jól vagy? - lengeti meg a kezét az arcom előtt.
 - Jaj, igen, persze. - bólogatok még mindig sokkos állapotban, közben a gondolataim száguldanak.
 - Öm, ugye nem mondod el neki? - kérdezi, kicsit elpirulva.
 - Nem, én nem. De neked el kéne.
 - Gondolod? - kérdezi meglepődve. - De mi van, ha ő nem gondol úgy rám? Ha ezzel mindent tönkreteszek?
 - Ezt csak akkor tudhatod meg, ha megpróbálod. Bármi kisülhet belőle. - mosolygok rá bátorítólag.
 - Köszönöm, Rose. Ezzel nagyon sokat segítettél. Eddig nem mertem neki elmondani, de majd erőt gyűjtök, és beszélek vele. - mondja, és látom, ahogy az esőfelhők helyét átveszi a napfény és Luke arca felderül. Az egyik pillanatban még csak rám mosolyog, a másikban pedig már szorosan magához ölel. Én is visszaölelem, majd felállok:
 - Indulnunk kéne haza. - mondom.
 - Igen. Ma délután van min gondolkodnom. - néz rám, majd elindulunk.
Ez egy elég eredményes nap volt. Délután megírtam a házim, majd olvastam egy könyvet, aztán egy jó forró fürdő után ágybabújtam. Most pedig a gondolataim hálójában vagyok, aminek a központjában a két 'hősszerelmes' áll. Remélem Luke elmondja neki, minnél előbb. Olyan aranyosak lennének együtt! Igazán összeillenek. És mind a kettejükre ráfér egy nagy adag boldogság. Vajon én mikor leszek érdemes egy ilyen csodálatos fiúra? De nem sürgetem, majd jön amikor akar. És ha már csodálatos fiúnál tartunk, vajon Will mit csinál most? Lehet, hogy őrjáraton van. Vagy lovagi edzésen, vagymin. Milyen lehet, amikor párbajozik valakivel? Még nem is láttam fegyverrel a kezében, de biztos vagyok benne, hogy kiválóan forgat kardot. Nem is tudom, hogy van-e olyan dolog, amit nem csinál legalább jól. Az utolsó gondolatom a gyönyörű, tengerkék szemei, majd elnyom az álom.

Hogy is van ez?

Úgy gondoltam, hogy ma hozok egy újabb részt. Igazán örülök, hogy egyre többen olvassátok a blogom, igazán hálás vagyok Nektek! Hihetetlen, hogy az én értelmetlen agy-szüleményem másoknak is tetszik! Bocsássatok meg a kirohanásomért, de tényleg boldoggá tesztek. Na jó, hagylak titeket olvasni :)

Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, csak sötétséget látok. Először meg se tudnám mondani, hogy hol vagyok, de aztán, amikor végre ki tudtam venni pár dolgot, rájöttem, hogy a szobámban vagyok. A szobámban?! De... elaludtam! Akkor ez most hogy van? Gyorsan felülök, és megkeresem a szememmel az órámat, ami azt mutatja, hogy éjfél múlt 12 perccel. Mivan?! De... én... hogy....? Hogy lehetséges, hogy itt vagyok és nem... ott? Álmomban? Bár, nem is igazán emlékszem, hogy álmodtam volna valamit... Akkor ez most hogy van? Ha nem álmodok, akkor nem megyek át? Lehet. De most mit csináljak? Éjfél múlt! Inkább alszok. Most kiderül, hogy át megyek-e vagy nem.
Visszadőlök az ágyra, és a sötétségnek köszönhetően nemsokára el is alszok.
Egy kis idő múlva megint érzem azt a bizsergős érzést, mire kinyitom a szemem, a helység, ahol vagyok napfénytől aranylik. Fölülök, körül nézek, és egy hatalmas baldachinos ágyban találom magam, a már ismert szobában. A hatalmas, zömök kőfalon gyönyörűen kidolgozott falikárpit lóg, amit valamiért eddig nem is vettem észre, pedig pont ott van az ággyal szemben... Na igen, a fától az erdőt... Nem sokat gondolkozok, csak felkelek az ágyból, majd hirtelen eszembe jut valami, és végignézek magamon. Oké, még jó, hogy otthon átöltöztem, de cipő vagy papucs akkor sincs rajtam, úgyhogy mindenki magcsodálhatja a kék-fehér csíkos zoknimat, de nembaj.
Elindulok kifelé a szobábol, az ajtót először csak résnyire nyitom és kinézek, hogy van-e erre valaki. Igazából nem tudom, hogy miért csinálom, szóval egy lendülettel ki is tárom az ajtót, majd kilépek, és elindulok a folyosón. Újra elgondolkozok, hogy hogyan lehet, hogy amikor délután ledőltem aludni, nem kerültem át ebbe a világba. Igazábol nem is figyelem, hogy merre megyek, csak hagyom, hogy vigyen a lábam. Mire feleszmélek, egy ajtó előtt állok, ami valamiért ismerős. - Már láttam, de mikor?... - goldolkozok, majd az ajtó kinyílik és egy mosolygós arcot pillantok meg, egy arcot, amelyet még csak tegnap láttam először, de máris megkedveltem. Igen, Merlin-nel találom szembe magam, akit teljesen ledöbbent, hogy ott állok az ajtaja előtt. De ha már itt tartunk, engem is... Hogy kerültem én ide?!
 - Öm... Szia! - mondom, csak hogy megtörjem a csendet, mert hosszú másodpercek óta csak állunk és bámuljuk egymást.
 - Szia. - köszöm ő is végül, amikor feleszmél a bambulásból. - Bocsáss meg! Olyan illetlen vagyok! De megkérdezhetem, hogy hogy kerülsz ide?
 - Igazából nem tudom, csak elindultam és... - kezdem, majd valahol egy belső hang azt mondja a fejemben, hogy kérdezzem meg őt. - De lenne pár kérdésem is... van egy kis időd?
 - Ami azt illeti gyógynövényeket indultam gyűjteni..., de azt hiszem várhatnak egy kicsit. - mosolyog rám, majd betessékel az ajtón. A helység semmit sem változott, hatalmas rendetlenség uralkodott és mindenhol könyvek és gyógyító szerek.
 - Foglalj helyet! - mondja, miközben becsukja az ajtót és leteszi a táskát, amit valószínűleg a gyűjtésre tervezett magával vinni. Szememmel megkerestem a homályosan megvilágított szobában a legközelebbi széket, majd odamegyek, arréb teszek pár könyvet és leülök. A gyógógyító odahúz velem szembe egy másik széket, fordítva ráül és rátámaszkodik a háttámlájára. Amikor még mindig nem szólalok meg, óvatosan megkérdezi:
 - Minek is köszönhetem látogatásodat?
 - Ja, igen, izé... arról van szó, hagy úgy gondoltam, te biztos tudhatod a választ, meg amúgy sem tudom, hogy kit kérdezhetnék meg erről, mert... - halandzsázok össze-vissza, mire Merlin közbevág:
 - De mi a kérdés? - kérdezi mosolyogva.
 - Tehát... az úgy volt, hogy tegnap délután ledőltem aludni, mert hihetetlenül fáradt voltam, de amikor legközelebb felébredtem, még mindig otthon voltam... - vázolom neki röviden a történteket.
 - Értem. Mondd csak, álmodtál? - kérdez rá egy kis gondolkodás után.
 - Nem, nem hiszem. - rázom meg a fejem.
 - Ez érdekes. Úgy tűnik, hogy ha fáradt vagy, mert miért is ne lenél az, amikor gyakorlatilag napokig nem alszol? Tehát, ezek szerint, amikor kimerült vagy, akkor álom nélkül alszol, és így nem kerülsz át ebbe a világba... - következtet Merlin.
 - Igen, valószínűleg ez történt. És még lenne egy kérdés. - mondom, felébresztve ezzel a velem szemben ülőt a gondolatmenetéből.
 - És mi lenne az?
 - A barátnőmet megkértem, hogy maradjon nállunk este, hogy megnézzük, hogy amikor elalszok, akkor fizikailag melyik világban vagyok. A saját világomban maradtam, és azt mondta, hogy megpróbált felébreszteni, de nem tudott...
 - Igen, nem kerülsz át teljesen...
 - De mi van, ha muszály lenne felkelnem, és nem tudnak felébreszteni? Ha mondjuk bejönnek a szüleim és én nem kelek fel? Mert így konkrétan olyan, mintha nem is teljesen élnék! - mondom kicsit hisztérikusan. De tényleg félek. Mi van, ha mondjuk egyszer próbálnának felébreszteni, de nem kelek fel, aztán egyszer csak mégis, amikor visszatérek ebből a világból?
 - Sajnos erre nem tudok válaszolni... - kezdi Merlin, mire én lemondóan lehajtom a fejem, aztán hozzáteszi. - De, néhány könyvemben utánnanéztem a képességednek, de mindegyikben csak rövidke részletet találtam egy másik könyvből. Egy másik könyvből, amelyet az enyéim forrásként megemlítenek. Egy teljes könyv szól az erődről. - mondja bíztatóan, mire én felkapom a fejem.
 - Tényleg? És hol van ez a könyv?  - kérdezem felélénkülve.
 - Az az igazság, hogy nem tudom pontosan. - mondja bocsánatkérő hangon, mire az én lelkesedésem is alább hagy. - Viszont... - teszi fel a kezét, hogy várjak, mert még nem fejezte be. - utánnanéztem és megtaláltam helyleírást több száz évvel ezelőttről. Sajnos nem a mi nyelvünkön íródott, úgyhogy még le kell fordítanom, ami elég időigényes, mert a régi nyelv eléggé bonyolult...
 - Jaj, de jó! De le tudod fordítani? - kérdezem.
 - Hát persze, csak mint mondtam, beletelhet pár napba, vagy akár egy hétbe, de megpróbálok minden tőlem telhetőt. - mondja mosolyogva. Olyan megnyugtató mosolya van!
 - Ez csodás! Nem is tudom, hogyanm köszönjem meg! - mondom boldogan.
 - Semmiség. Will barátainak mindent. Meg amúgy is nagyon kedves és rendes lánynak tűnsz, már ha nem veszed tolakodásnak a kijelentésemet.
 - Nagyon köszönöm. - mondom kicsit belepirulva a dicséretbe, Na igen, ez egy rossz szokásom, hogy mindenbe belepirulok.
 - Nem akarok udvariatlan lenni, de nekem indulnom kell gyógynövényeket gyűjteni, hogy még sötétedé előtt visszaérjek... - mondja, bocsánatkérő arccal, majd fel is áll a székről.
 - Jaj, nem, inkább én kérek bocsánatot, amiért feltartottalak! - állok fel én is a székről, majd az ajtóhoz sétálok, nyomomban Merlinnel, aki udvariasan kinyitja előttem az ajtól. Mielőtt kilépnék a szobából, gyorsan visszafordulok:
 - Még egyszer nagyon köszönöm a segítségedet! - mondom ismét, majd hirtelen felindultségból megölelem. Szegény fiú először teljesen ledöbben, majd kicsit esetlenül visszaölel.
 - Hát akkor szia! - lépek el tőle, majd visszaindulok a szobámba.
 - Szia! - int utánnam, majd visszamegy a szállására.
Visszafelé úton majdnem eltévedek párszor, de végül visszatalálok a kiindulópontomhoz. Ma sem fogok már találkozni William-mel... De majd holnap. Be is megyek az ajtón és ledőlök az ágyra. Tehát lesz egy könyv, tele válasszal a kérdéseimre. Ennél nem is lehetne jobb!
Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal hajtom álomra a fejem, majd újra érzem a bizsergést.

Egy átlagos nap

Itt egy újabb rész Nektek. Remélem tetszett az előző is. Sajnálom, hogy megint ilyen későn írok, de inkább nem is magyarázkodok. És bocsánatot kérek a rész rövidsége miatt is, de ez most így sikerült (szörnyen), úgyhogy sajnálom, de legközelebbre megpróbálom összeszedni magam, ígérem! :)

Újra elfogott az ismerős érzés, és amikor kinyitottam a szemem, a szobámban találtam magam. Lassan felülök az ágyamban és körülnézek Bell-t keresve. Kicsit nehezebb, tekintve, hogy itt még egy kissé sötét van, de amint a szemem hozzászokik a fénytelenséghez, megpillantom a keresett személyt, aki  a neki kikészített matracon alszik. Ebből arra következtetnék, hogy nem tűntem el, mert akkor valószínűleg sokkot kapott volna... na de mindjárt megkérdezem tőle. Vagy mi van, ha mégis eltűntem és ő elájult?! Gyorsan kiugrok az ágyból és odarohanok hozzá. Azaz rohannék, ha a nagy sietségemben nem akadt volna a lábam a takarómba, aminek következtében egy szempillantás alatt a padlón találom magam.
 - Auuu! - nyögök fel. Ez már nem igaz, nem lehetek ilyen szerencsétlen! Bravúros mutatványomra barátnőm felriad, majd kicsit álmosan odatámolyog hozzám, hogy felsegítsen a földről.
 - Jól vagy? - kérdezi, majd inkább visszaültet engem az ágyra.
 - Persze. De mondd csak, eltűntem? - kezdem rögtön.
 - Nem. Először azt hittem, csak simán elaludtál, de aztán amikor megpróbáltalak felébreszteni, nem történt semmi. Elég ilyesztő volt, ahogy ott feküdtél és bármit csináltam, nem ébredtél föl! - mondja kicsit megilyedve Bella.
 - Nyugi, nincs semmi baj. - ölelem meg. - Tehát nem tüntem el... - gondolom végig a hallottakat. - ez elég bizar.
 - És mi lett volna, ha eltűnsz? - kérdezi furán barátnőm.
 - Jó, igazad van, az bizarabb lett volna. - mosolyodok el. - Viszont nem tudtam képet csinálni, mert egyszerűen nem működött a gépem. Pedig még elemet is cseréltem! - mondom felháborodva.
 - Nem lehet, hogy amúgy sem működik? Mutizd! - nyújtja a kezét. Megkeresem magam mellett a táskát és kiveszem a fényképezőmet, majd a kezébe nyomom.
 - Kétlem, hogy a géppel lenne baj. - mondom, majd meglátva értetlen arcát, bekapcsolom a szerkezetet, ami tökéletesen működik.
 - Ó már, ez nem ér! - bosszankodik Bell.
 - Hagyd! Inkább csináljunk valamit! - kérem.
 - Még egy film? - veti fel az ötletet.
 - Oké, legyen.... öm ... Sherlock! - lelkesedem egyik legkedvencebb filmem és színészem gondolatára.
 - Melyik rész? - kérdezi mosolyogva Bella.
 - Gonosz vagy! - nevetek. - Csakazértis legyen a második! - válaszolom.
Ez úgy nézett ki, hogy megnéztük a második részt, majd az elsőt is... Ilyen a mi formánk. Ez után Bella felvetette, hogy mi lenne, ha megnéznénk A macskám, a családom és a fiúk-at is, mert ez az egyik kedvenc filmünk, természetesen az egyik főszerepet játszó fiú miatt... De hát mire jó a hétvége? A hosszú filmeknek köszönhetően eltelt a délelőttünk is. Ezután lementünk 'reggelizni', vagy inkább tízóraizni, de nevezhetjük inkább tizenegyóraizásnak is, majd miután megkajáltunk, kiültünk a kertünkbe beszélgetni.
Ma gyönyörű nyári időnk van, hét ágra süt a nap, és ahogy a pázsiton ülünk, a fénye melengeti a bőrünket. Jaj, úúgy imáádom ezt! Elterülök a fűben és élvezem a jóidőt, majd amikor egy bogár mászik fel a karomon, úgy döntök, hogy inkább ülve folytatom. Amint ülőhelyzetbe szenvedem magam, Bella-val találom szembe magam, aki lehajtott fejjel ücsörög és a füvet tépkedi.
 - Héj, Bell, mi a baj? - kérdezem aggódva.
 - Semmi. - néz oldalra.
 - Aha, jó, én meg az angol királynő vagyok! Na, kivele!
 - Felség! - imitál meghajlást.
 - Nagyon vicces! Tehát? - kötöm az ebet a karóhoz.
 - Csak tudod... Á, csak... nem megy ki a fejemből. Folyton Rá gondolok, hiányzik... Csak ilyen hülyeségek. - mondja, majd szomorúan megrázza a fejét.
 - Először is, ez nem hülyeség, hanem komoly dolog. Másodszor: miért nem hívod fel? - jut hirtelen eszembe.
 - Miért tenném? - kérdezi meglepetten.
 - Mert mondjuk beteg lett és elvihetnéd neki a házit... - mosolygok rá sokatmondóan.
 - És az miért lenne jó? Igen, persze, barátok vagyunk, de én nem akarom ráeröltetni magam, hogyha tudom, hogy én nem érdekelm őt! - mondja kissé hisztérikusan.
 - De ezt nem tudhatod! Sőt, biztos vagyok benne, hogy inkább nagyon is kedvel téged! - próbálom nyugtatgatni. Erre válaszul egy hitetlenkedő arcot kapok. - Most miért? Igazam lehet! Te egy nagyszerű lány vagy, és ha ő ezt nem veszi észre, azzal csak ő veszít! - mondom eltökélten.
 - Köszönöm. - mondja egy halvány mosoly keretében.
 - Na, de most hívd fel és kérdezd meg, hogy átmehetsz-e hozzá! - parancsolok rá.
 - Rendben. - forgatja meg a szemét mosolyogva, majd egy sóhajtással feláll mellőlem és a telefonjáért indul. Még élvezem pár másodpercig a napsugarakat az arcomon, majd én is felkelek a földről és követem a házba. A telefonbeszélgetés végére érek be, így már csak az elköszönést hallom.
 - Na? Mit mondott? - kérdezem rögtön.
 - Azt, hogy oké! Egy fél óra mulvára beszéltük meg, hogy ott leszek. - mosolyog, mint egy vadalma.
 - Ez szuper! Akkor készülj össze, és irány Rómeó! - mosolygok, majd megölelem.
 - Köszönöm. - ölel meg ő is szorosan.
 - Bármikor. - mondom.
Ez után kikisérem a szerelmes barátnőmet az ajtón és sok szerencsét kívánok neki, aztán visszamegyek a szobámba és ledőlök az ágyra.
'Vajon hogy megy majd nekik?' - gondolkozok. Remélem, hogy Luke nem töri össze Bell-t, mert akkor biztos, hogy agyon ütöm. De az is igaz, hogy nem eröltethetem rá, ha nem kedveli őt úgy. Jaj, mi lesz itt?!
És William? Mi volt az a puszi? Ez azt jelentené, hogy érdeklem legalább egy kicsit? Jaj, de most komolyan! Mi ez már?! De a hihetetlenül gyönyörű tengerkék szeme... a mosolya... az ezer felé meredező barna haja... Ő...Vajon volt már barátnője? És ha igen, ki volt az? Milyen lányokat kedvel? Én vajon szimpi vagyok neki? Vagy ő is csak egy olyan fiú, aki minden lánnyal kedves, de nem akar tőlük semmit? Á, nem olyannak néz ki. Mert olyan angyalian ártatlan és kisfiús arca van, amilyet még soha nem láttam ezelőtt. Mintha tényleg nem is ember lenne, hanem egy földre szállt angyal... -
Gondolkozok, de egyre fárattabnak érzem magam, majd perceken belül elnyom az álmosság.

Második utazás

Bocsánat a késésért, de ha lustaságról van szó... Na mindegy, itt a rész. Nem a legjobb, de remélem tetszik majd Nektek. Ebben a részben felbukkan egy új szereplő, akit beteszek a Szereplők az álomvilágból fülbe is. Azt hiszem lesz mit olvasnotok, mert elég hosszúra sikeredett... remélem nem bánjátok :)

Amikor legközelebb kinyitottam a szemem újra a lélegzetelállítóan szép smaragdzöld réten találom magam. Vajon otthonról eltüntem? És ha igen, akkor mit gondol most Bella? Jaj, szegény, biztos frászt kapott, akkor is ha tudta, hogy eltűnhetek. Megértem, mert én is rosszul reagálnék. Na de ez majd kiderül, ha visszamentem. Hirtelen eszembe jut valami és gyorsan az oldalamhoz kapok, majd elmosolyodok, amikor a kezem beleütközik a táskámba. Gyorsan kikapom belőle a fényképezőmet.
 - Légyszi, működj! - mondom neki, majd megpróbálom bekapcsolni. Semmi. Lehet, hogy az elem merült le. Gyorsan elkezdek kutatni a táskámban a tartalék elmek után. Kicserélem és újra megpróbálom bekapcsolni. Semmi. Franc, nemigaz, nem tudok képet csinálni! Nincs fényképerő vagymi. Mint a térerő, csak fényképezőnél. Na mindegy.
 Elindulok a vár felé, ahogy legutóbb is, csak most nem ugrom a bokorba és a lehető legrövidebb úton megyek. Ja igen, és most nem pizsamában vagyok, hanem egyszerűen magamat adva felvettem egy csőfarmert, egy pólót és egy kardigánt a kedvenc Converse tornacipőmmel.
Szinte minden akadály nélkül átverekedtem magam az erdőcskén, még én is meglepődtem, hogy ilyen egyszerű volt, nekem sosem szokott semmi egyszerűen menni. Amikor a várkapuhoz értem, rájöttem, hogy miért volt eddig könnyű... A legutóbbi két őrrel találom szembe magam, akik először is elég gorombán néztek rám. Nem tudom, hogy alapjáraton ilyen-e az arcuk, vagy csak akkor, amikor engem látnak, de most is elég negatívan méregettek. Ahogy jobban szemügyre veszem őket, mind a ketten elég idősek, szerintem idősebbek, mint a szüleim. Pedig ebben a kastélyban leginkább csak fiatalabbakkal találkoztam. Még a király sem lehet sokkal több, mint 30. Na mindegy.
 - Jó napot! - köszönök, ahogy közel érek hozzájuk. Válasz
ul előrántják a karjukat és rám szegezik.
 - Mit akarsz itt? Kotródj innen, amíg szépen mondom! - szól 'kedvesen' az egyik.
 - Öm... A királyhoz jöttem. Szívesen látott vendége vagyok.
 - De mi nem látunk itt szívesen, úgyhogy akár vissza is mehetsz oda, ahonnan jöttél! - lép előrébb a másik és így már csak kb 20 centire van tőlem a kard hegye.
 - Jól van, nyugalom én nem akarok senkit sem bántani.... - hátrálok kicsit mielőtt még ez az őr leszúr itt engem a kardjával. Szép is lenne!
 - Az elődöd sem akart senkit sem bántani, mégis miatta meghalt a fél város... Úgyhogy, ha kedves az életed, akkor távol maradsz ettől a világtól. - és ezzel tesz még egy lépést felém. A kardja hegye miliméterekkel a melkasom előtt áll meg.
 - Rendben, elmegyek, csak tegye el a kardot! - elkezdek hátrálni, mire az őr is leereszti a fegyverét. Hátatfordítok a várnak és elkezdek futni vissza az erdőbe. Mi az, hogy nem engednek be? De ami fontosabb, milyen elődöm? És mi az, hogy meghalt miatta a fél város? Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarognak a fejemben, majd egyszer csak neki ütközöm valaminek. Ahogy elterültem a földön pár percig nem is láttam semmit, eléggé beütöttem a fejem. Először azt gondolom, hogy figyelmetlen voltam és neki rohantam egy fának. Akármilyen viccesen is hangzik, kitelik tőlem... Aztán amikor meghallok egy fájdalmas nyögést, már kételkedem, hogy fa volt, mert azok nem adnak ki hangot, kivéve, ha entekről van szó, bár kétlem, hogy lenne errefelé akár egy is... Gyűrűk ura hatás. Na mindegy.
Lépéseket hallok, majd hangokat. Aztán ezek a hangok felemelnek engem a földről.
 - Jól vagy? - kérdezi egy kellemesen mély hang. Valahogy furán ismerős. Nehezen kinyitom a szemem és egy aggódó barna szempárt pillantok meg.
 - Az hiszem... igen. - válaszolom az első látogatásomon megismert lovagnak, pontosabban Liam-nek. Körül nézek és megpillantom a többi fiút is, akik kutatóan méregetnek engem, hogy biztos nincs-e bajom. Itt vannak mindannyian, kivéve...
 - Kibe rohantam bele? - kérdezem ilyedten.
 - Will-be. - mutat maga mögé a szöszi.
 - Úristen! Ő jól van? - kérdezem, de nem várom meg a válasz, hanem odarohanok az említett személyhez, aki mellet ott guggol Edward. - Jaj, annyira sajnálom, nem akartam! - nézek Will-re.
 - Semmi baj. - mosolyog rám kicsit fájdalmasan.
 - Megütötted magad? - kérdezem aggódva.
 - Nem. - válaszol, majd fel akar tápászkodni a földről, de felszisszen.
 - Mi a baj?
 - Á, semmiség, csak a karom... - legyint, majd a másik kezére támaszkodva feláll.
 - Mutasd. - lépek közelebb.
 - Nem muszály, tényleg semmiég. - próbál tiltakozni, de amikor elkapom a kezét, összeszorítja a száját fájdalmában.
 - Te jó ég! Dehát te vérzel! - pilantok a felhasított sebre e felkarján.
 - Biztos beleestem egy ágba.
 - Ezt ki kell tisztítani. - mondom ellentmondást nemtűrően.
 - Hát jó. - egyezik bele lemondóan. Ha jól emlékszem, nem rég futottam el egy patak mellett, és ezt meg is említem Will-nek. Közben a többi fiú is körénk gyűlt és a szerencsétlen lovag sérülését szemléli, akit én ütöttem el. Istenem! Valaha megbocsájt még nekem ezért?
Ahogy a patakhoz érünk a lovagok egy kisebb tábor féleséget ütnek és kikötik megitatni a lovakat..
A pataknál megállok és goldolkodok egy kicsit, hogy hogyan is csinálták ezt a filmekben. Leveszem a kardigánomat (milyen jó, hogy hoztam), majd belemártom a patak vizébe, ami kellemesen hűvös, aztán megfordulok, hogy szóljak Will-nek, de Ő már megelőzött és mögöttem állt.
 - Gyere közelebb, igérem nem ütlek el többször. - mosolygok rá, amit Ő viszonoz is, majd leül mellém a fűre. Félrehúzom az ingjét a sebből, majd elkezdem kitakarítani. Szerencsére nem túl mély, de akkor is rossz érzés, hogy fájdalmat okoztam neki.
 - Annyira sajnálom. - mondom ismét bocsánatkérő tekintettel. Amikor fölnézek a szemébe, szinte eláll a lélegzetem. A gyönyörű tengerkék szemével engem figyelt, amíg tisztítottam a sebét, majd válaszolt.
 - Már mondtam, hogy semmiség. - mondja mosolyogva. Jaj, valami eszméletlen mosolya van....  - De mi elől rohantál ennyire? - kérdezi összevont szemöldökkel.
 - Öm... Szépen mondva volt egy kis összetűzésem az őrökkel a kapunál...
 - De mi történt?
 - Hát egyszerűen nem engedtek be és elküldtek melegebb tájakra... - miután megláttam Will értetlen tekintetét, módosítottam a válaszon. - Nem engedtek be és azt mondták, hogy menjek el és ne is jöjjek vissza. Ezen kívül megemlítették az 'elődömet' is és azt mondták, hogy nem akarják hogy újra kihaljon a fél város miattam...
 - Oh. Hát az idősek elbeszélése szerint, amikor a Rémálmok birodalmának uralkodója rájött, hogy itt van egy lány, aki tud közlekedni a vilégok között, meg akarta őt szerezni, hogy a saját céljaira fordítsa a lány képességét. Ekkor kitört egy hatalmas háború, amiben rengetegen meghaltak.
 - De nem arról volt szó, hogy azt a lányt máglyán elégették? - gondolok vissza a király szavaira.
 - De igen, a háború után. - oh, hát ez szuper, tehát nem rögtön halt meg, hanem először végignézett egy szörnyű háborút. Így mindjárt más...
 - Oké, azt hiszem kész. - szólalok meg miután kitisztítottam a sebét. - Mindjárt be is kötözöm. - még jó, hogy félretettem a kardigánom ujját, mert a többi része átázott Will vérével. Azt hiszem én sem leszek orvos... Kicsit felemeli a karját, hogy jobban hozzá férjek, én pedig óvatosan rákötöm a 'rongyot' a karjára.
 - Köszönöm. - mosolyog rám, bár kicsit furcsán szemléli a lila (!!!) ruhadarabot, amit rákötöttem. Máskor a színeket is megválogatom...
 - Indulnunk kell! - jön oda hozzánk Javadd. - A végén még azt hiszi majd a király, hogy csata kezdődik, amiért eltűnt a felderítő csapat... és ezt jobb lenne elkerülni.
 - Mondd, tudsz lovagolni? - kérdezi hozzám fordulva Will.
 - Hát... kb. 6 évesen lovagoltam utoljára, és akkor is csak egy pónin... - húzom el a szám. Nem az volt életem legnagyobb élménye.
 - Gyere. - fogja meg a kezem Will, és a lovához vezet. A többi lovag, tehát Liam, Edward, James és Javadd, már a lovaikon ültek. Először William szállt fel a lóra, kicsit nehezebben a karja miatt, majd a sértetlen kezét nyújtotta nekem, hogy felhúzzon maga mögé.
 - Öm, azt hiszem ez nem túl jó ötlet... - nézek a sérült lovagra.
 - Nyugi, nem lesz semmi baj. És különben is, gyalog eléggé sokára érnénk a várhoz. - mosolyog Will.
 - De azt sem tudom, hogyan kell felszállni. - tiltakozom tovább.
 - Majd mi segítünk! - szól Edward és ő és Liam leszállnak a lovaikról, hogy felsegítsenek.
Kicsit nehézkesen, de végül felkerültem Will mögé a lóra.
 - Biztos, hogy jó ez így? - kérdezem, még mindig kétkedve.
 - Bízz bennem. - fordul kicsit hátra, hogy a szemembe nézzen.
 - Benned bízom, csak a lóban nem.
 - Benne is bízhatsz. Gyerek korom óta ismerem. A legjobb ló, akit ez a föld valaha is a hátán hordott. - mondja, majd megsimogatja az állat nyakát. - Többször mentette már meg az életem, mint azt meg tudnám neki hálálni.
Átkarolom Will derekát, majd elindulunk a várhoz. A két őr először meglepődve, majd mogorván konstatálja, hogy a lovagokkal megyek át a kapun. Na igen, nekik nem mernek úgy beszólni, mint nekem, hanem egy szó nélkül beengednek.
A vár udvarában lovászfiúk várták a lovagokat, akik rögtön elvitték lenyergelni és lecsutakolni a lovakat. A lovagok elindultak az épületbe én pedig utánnuk. A lutóbbi ittartózkorásomkor látott nagyterembe mentünk, ahol ott ült a király egy asztalná, ami teli volt papírokkal. Amikor beléptünk felnézett.
 - Felség! - szólt Will és minden lovag meghajolt, majd ő kilép a többiek közül és folytatja: - Felség! Semmi különöset nem észleltünk az őrjárat során. Morgana csapatainak nyomát se láttuk, viszont az erdőben rátaláltunk Rosette kisasszonyra. - mutat rám.
 - Rendben, köszönöm Sir William. Remélem nem veszed tolakodásnak, ha megkérdem, miért van egy lila rongy a karodra kötve?
 - Az én hibám volt, Felség.William miattam sérült meg és aztán ahogy tudtam elláttam a sebét.
 - Azért jó lenne megmutatni az udvari gyógyítónak is, nehogy elferőződjön.
 - Természetesen, Uram. Amennyiben magammal vihetem Rosette kisasszonyt is. - a király csak bólint, ezzel jelezve, hogy mind elmehetünk, majd visszamerül a papírtengerébe.
James, Edward, Liam és Javadd, ahogy kjiléptünk az ajtón balra indultak, amerről jöttünk, Will pedig az ellnkező irányba.
 - Öm...William? Miért szeretnéd, ha én is mennék? - kérdezem félénken. De ezt őszintén nem értem. Azt sem tudom, ki az udvari orvos, vagymi!
 - Persze, hogy szeretném. - mosolyog rám hátrafordulva. - Meséltem rólad neki... - alig láthatóan elpirul és elkapja rólam a tekintetét, majd kijavítja, amit mondott. - Vagyis, hallott rólad a szolgáló lányoktól... és szeretne találkozni veled. - mondja gyorsan, majd újra hátatfordít nekem és elindul a folyosón.
 - Hát jó. - sóhajtok és utánna iramodok, mielőtt itt hagy.
Ahogy megyünk folyosóról folyosóra, a falakon különféle kárpitokat látni, van amelyikre egy csata képe van szőve, egy másikon feltehetően egy régi király ül a lován és tiszteletet parancsoló tekintettel néz az éppen a folyosón haladó emberekre, ez esetben Will-re és rám. Pár percig némán gyaloglunk, majd Will megáll egy ajtó előtt.
 - Itt vagyunk. - mondja és bekopog.
 - Bújatok be! - hallatszódik egy tompa hang az ajtón belülről. Hát, mit is mondjak, egy öreg embert képzeltem el ősz hajjal és szakállal, mint a helyemben szerintem mindenki, de amikor kinyilt az ajtó, döbbenten konstatáltam, hogy egy maximum egy 30 éves fiatal férfiről van szó, aki éppen gyógynövényeket keverget.
 - Will! De jó, hogy látlak! -derül fel egyből az arca, ahogy megpillantja a mellettem álló fiút, de aztán észreveszi, hogy én is ott vagyok - Ki a barátod? - kérdezi hozzám fordulva és rám mosolyog.
 - Ő itt Rosette. Rosette ő itt... - kezdi Will a bemutatást, de az ismeretlen két hosszú lépéssel előttem is terem.
 - Merlin. - hajol meg, és sejtelmesen mosolyogva néz Will-re. Oookééé. Ez furi. De nagyon kedves srácnak tűnik és nagyon aranyos is. - Gyertek beljebb. - vezet bentebb minket (a ... szállásába?laborjába?) és szabaddá tesz két széket nekünk, amik amúgy roskadásig voltak pakolva különböző könyvekkel. Egyébként az egész szoba teli van velük, ezen kívül sok féle gyógynövény és főzet található felcímkézve több polcon is. Nincsen túl nagy rend, csak akkora kb mint az én szobámban, de az egész helynek olyan kellemes légköre van. Azt hiszem többször is el fogok ide látogatni, imádom a növények illatát.
 - Minek köszönhetem látogatásotokat? - kérdezi még mindig mosolyogva, de kicsit lehervad az arcáról, amikor meglátja Will sebét. - Jaj, te fiú, mit csináltál már megint?! - rögtön közelebb is lép és megvizsgálja a sérülést. - De hát ez ki van tisztítva! - jelenti ki összehúzott szemöldökkel. - Valamelyik lovag átment gyógyítóba?
 - Nem egészen. Én voltam. - szólalok meg először, mióta beléptünk a helységbe.
 - Ügyes! - dícsér meg. - Akkor csak a kötést cserélem ki és teszek rá egy kis gyógyfüves keveréket. - mondja, majd hoz egy másik, tiszta rongyot és a keveréket.
 - Nem vagy túl fiatal gyógyítónak? - csúszik ki a kérdés. - Bocsánat. Vagyis... nem úgy gondoltam, mert ezzel nincs semmi baj...csak kérdezem... - próbálok mentegetőzni. Merlin és Will összenéznek és a pillantásukban van valami... nem is tudom, egy közös titok lenne? De csak egy negyed pillanatra, mert aztán Merlin rám néz és válaszol:
 - Nincs miért bocsánatot kérned. Igazad van, elég fiatal vagyok, de többre vagyok képes, mint ahogy kinéznéd belőlem. - mondja sejtelmesen. Hát jó.
 - Egyébként ti honnan ismeritek ennyire egymást? - kérdezem, mert feltűnt, hogy elég jóban vannak.
 - Azóta ismerem Merlint, amióta az eszemet tudom. Mindig segített nekem és pár szorult helyzetből is kihűzott már.
 - Inkább azt mondanám jópár. - borzolja össze Will haját. - Olyan, mintha az öcsém lenne. - mondja mosolyíogva. - A bocsánatotokat kérem, de éppen egy kísérlet kellős közepén vagyok és...
 - Rendben. Megyünk is. - áll fel Will és indul az ajtó felé. - Jó munkát, barátom.
 - Viszlát Merlin. - köszönök el én is.
 - Viszlát Rosette, remélem minnél előbb találkozunk. - búcsúzik a gyógyító, majd Will becsukja mögöttünk az ajtót.
 - Fáj még a karod? - kérdezem, ahogy haladunk a folyosókon.
 - Nem, már egyáltalán nem. - válaszolja.
 - Ennek örülök. - mondom, majd ásítok egy nagyot. - Jaj, bocsánat.
 - Mintha fáradtnak tűnnél.
 - Nem, dehogy, én csak... - újabb ásítás. - Najó, igen, elég fáradt vagyok.
 - Akkor megengeded, hogy felkisérjelek a szobádba? - torpan meg Will.
 - Igazán boldoggá tennél.
Amikor felérünk a szobához, ahol első itt tartózkodásomkor is voltam, Will megáll az ajtó előtt.
 - Akkor, majd találkozunk holnap. - mondja.
 - Holnap? - ráncolom a szemöldököm.
 - Igen. A mi időnk szerint tegnap voltál itt.
 - Jaa, ez esetben, akkor igen, holnap találkozunk. - nézek rá mosolyogva.
 - Viszlát Rosette! - köszön el.
 - Rose! Légyszíves szólíts csak Rose-nak.
 - Rendben. Akkor, viszlát Rose. - mondja, majd közelebb hajol és egy puszit nyom az arcomra. Levegőt is elfelejtek venni. Úristen! Még rámmosolyog, majd hátatfordít és visszamegy arra, amerről jöttünk.
Betámolygok az ajtón, majd a fáradságtól elnehezülve vetem magam az előkészített ágyra. Na igen, kicsit nagy volt a lendület, ezért átestem a másik oldalára, le a földre. Aúúú, a kő nagyon kemény! Ilyen az én formám... Ez úttal már óvatosabban, befekszek az ágyba. Egyre nagyobbakat pislogok, majd pár perc múlva mély álomba merülök...