Otthon

Itt van a rész. Szerintem nem tudok elégszer bocsánatot kérni a több, mint 1 hónapos (!!!) csúszás miatt. Tényleg sajnálom, csak... hát nyár van. Ennyi a mentségem. Viszont ahogy látom még mindig visszalátogattok hozzám, amit viszont nem is tudom, hogy hogy háláljak meg. Most képzletben egy hatalmas ölelést küldök minden olvasómnak és idelátogatómnak! * ölelés*
Na de itt a rész. Nem a legjobb, nem a leghosszabb, de a szidást inkább rátok hagyom! :)
Jó olvasást! <3

Amikor felébredek, először ki sem akarom nyitni a szemem, aztán hirtelen felülök. Itthon vagyok! Azaz Bella-nál. Pedig egy kicsit kételkedtem, hogy biztos vissza jövök-e, mert azért elég sokáig nem aludtam, és legutóbb is, amikor így volt, annyira fáradt voltam, hogy nem is 'mentem át' a másik világba. Bár most eléggé haza szerettem volna jönni. Lehet, hogy ez is besegített. Na de elég a filozofálásból, mert még azt sem tudom, hogy meddig voltam oda. Kinézek az ablakon és meglátom az ablak előtt lévő fényárban úszó fát. Tehát nappal van. És hol van Bella? Gyorsan felkelek, hogy megkeressem, és már lépek is az ajtóhoz, hogy kinyissam, de már valaki megelőzött. Pontosabban az, akit kerestem. Mind a ketten ijedten nézünk a másikra.
 - Te jó ég! Rose, végre felkeltél! Már nem tudtam, hogy mivel rázhatnám le a szüleimet, hogy ne akarjanak veled beszélgetni. - mondja kétségbeesetten.
 - Meddig voltam odaát? - kérdezem kicsit félve.
 - Most másnap késő délután van. - majd a szemével elkezd kutatni. - Pontosan fél 6.
 - Az meg hogy lehet? Hisz én Majd' 2 napig voltam ott! - döbbenek le. Az nem lehet, hogy ott gyorsabban telik az idő! Bár én is nagyjából így szerettem volna, ha ilyen tájt visszaérek. Azt hittem sokkal tovább voltam távol. Ezt akkor nem igazán értem...
 - Na és mi volt? Mesélj! - néz rám felcsillanó szemmel barátnőm. Ilyenkor olyan, mint egy kislány, aki várja, hogy végre elkészüljön a süti, amit az anyukája nem sokára ki is vesz a sütőből. Na jó, lehet, hogy nem ez volt a legjobb hasonlat. Mindegy.
Bella becsukja a szobája ajtaját, majd törökülésben leül az ágyára. Várakozó tekintetével kísérve,  követve példáját leülök vele szemben, és belekezdek az eltelt napok eseményeinek elmesélésébe, amit Bella végig izgatottan hallgat, néha elneveti magát, néha még a lélegzetét is visszafolytja, néha pedig sokattudóan mosolyog. Legutóbbit leginkább csak akkor, amikor a Will-el történtekhez érek, és ilyenkor rend szerint el is pirulok. Khm... tehát elmesélek neki mindent, a Timothy-val és Hamish-sel való találkozástól kezdve, a könyv megtalálásán át a sárkányig. Azért mondjuk van, amit még neki sem mondtam el. De csak mert megígértem Merlin-nek. Lehet, hogy nem okozna semmit, ha elmondanám, de inkább nem próbálom ki.
 - Ez hihetetlen! - ámuldozik Bella, amikor befejezem a beszédet.
 - Az biztos. - bólintok mosolyogva. Így visszagondolva, tényleg hihetetlen dolgok történtek velem, és ez még csak a kezdet. Most, hogy megvan a könyv, és Merlin lefordítja, hogy mi is értsük, elvileg rengeteg mindent megtudhatok a 'képességemről'.
 - Akkor most tényleg van egy sárkányod? - kérdezi felvillanyozottan.
 - Úgy tűnik, hogy igen. Van egy sárkányom. - Tejóég! Ezt még nem mondtam ki hangosan. Ez annyira... meseszerű. Mintha... nem is tudom. Az egész csak egy könyvben szereplő történet lenne a királyal, a lovagokkal, a sárkánnyal... De ugye ezek tényleg megtörténnek? Ugye nem csak kezdek megőrülni, és csak én találom ki az egészet?! Nem, biztos, hogy meg kellett történnie. Különben miért lenne piszkos a ruhám? Meg az a sok dolog... Biztos, hogy valódi. Remélem...
 - Rose! - lengeti meg a kezét az arcom előtt Bella. - Itt vagy még?
 - Persze. Bocsi. - rázom meg a fejem, hogy kiszórjam belőle a kételkedő gondolatokat, és mosolyogva a barátnőmre nézek.
 - Mesélj még a lovagokról! - kéri izgatottan.
 - Mit meséljek róluk? - kérdezem homlokráncolva, mert természetesen már mindent elmeséltem neki.
 - Nem tudom. Mindent. Tényleg olyan jóképűek? - kérdezi játékos mosolyal.
 - Igen, azok, főleg... De várjunk csak, mi van Luke-kal? - lepődök meg, és összeráncolom a szemöldököm.
 - Semmi. Hát mi lenne? - mondja szomorúan. Ezek szerint a fiú még nem lépett.
 - Ne add fel ilyen könnyen! - szólok rá, mire felkapja a fejét.
 - Akkor mégis mit csináljak?! - kérdezi kissé idegesen. Már nyitnám a szám, hogy válaszoljak, vagyis... csak megpróbálnék valami sablonos választ adni, amikor szerencsémre megszólal a csengő.
 - Szuper. - forgatja meg a szemét Bella, majd feláll és elindul kifelé a szobájából. Én nem tudok mást tenni, mint követni őt. Barátnőm már jóval előttem jár, már szinte eléri az ajtót, amikor a konyhából kilép az anyukája:
 - Nahát, Rose! Téged is lehet látni? - mosolyog rám kedvesen. - Éppen sütit készítek, mindjárt meg is sül az első adag. - a következő pillanatban Bella jelenik meg mellettünk, és mintha kicserélték volna. Arcán egy hatalmas mosoly terül szét, az arca pedig... vörös?
 - Anya, elmehetek Luke-kal? - kérdezi reménykedve.
 - Hát persze, kicsim. De örülnék, ha először behívnád. - mosolyog vissza a lányára. Na várjunk. Luke?
 - Én szerintem megyek is haza. - nézek a szomszédainkra. - Majd kifelé menet beküldöm Luke-ot. - intek és elindulok az ajtó felé. Ahogy kiérek a kapuban meglátom a várakozó fiút, aki az ajtó nyílására felkapja a fejét, amikor pedig engem pillant meg, kicsit csalódott arcot vág.
 - Rose? Te mit csinálsz itt? - kérdezi összeráncolt szemöldökkel.
 - Neked is szia. - bólintok. - Végre elhatároztad magad? - kérdezem mosolyogva.
 - Öm... igen. - hajtja le a fejét elpirulva.
 - Bella és az anyukája odabennt várnak. - mutatok az ajtó felé.
 - Te jó ég! - fehéredik el egyből a fiú.
 - Nyugi. Csak Add önmagad, akkor nem lesz gond. - mosolygok rá bíztatóan.
 - Hát jó. - bólint. - Köszönöm. - fordul még hozzám, majd elindul az ajtó felé.
 - Sok sikert! - szólok még utánna, majd elindulok haza. Na jó, igazából, max 15 métert megyek, és már el is érem a kapunkat, amin be is lépek.
 - Heló! - próbálkozok, hátha van itthon már valaki. Nem kell sokat várnom, érkezik is a válasz:
 - Szia, kicsim. A konyhában vagyok. - hallom meg anya hangját, így elindulok az említett helység felé. Amikor belépek, anya épp a vacsorát készíti. - Milyen volt?
 - Csak a szokásos. Megnéztünk pár filmet, beszélgettünk, sokáig fennmaradtunk, aztán sokáig aludtunk. - sorolom a 'programokat', amit általában csinálni szoktunk egy ilyen ottalváson.
 - Elég sokáig aludtatok. - int az óra felé mosolyogva. Na igen. Ezt nem tudom megmagyarázni...
 - Bocsánat, de olyan kellemesen aludtam... - nyújtózkodok egyet, csak hogy meggyőzőbb legyen.
 - Azért legközelebb feküdjetek le kicsit korábban. - mondja kicsit szigorúan, de még mosolyogva.
 - Megpróbálunk. - vágok kicsit bűnbánó arcot.
 - Nem sokára kész a vacsora. - int a tűzhely felé anya.
 - Rendben, de előtte még felmegyek egy kicsit. - indulok fel a szobámba. Amikor felérek, eszembe jut, hogy a táskámat otthagytam Bella-éknál. Hoppsz. Majd holnap átmegyek érte. Úgy érzem úgy is lesz mit mesélnie... Jaj, úgy örülök nekik! Csak végre velük legyen minden rendben!
Nameg, este mindenképp át akarok menni az Álomvilágba, mert... Már hiányzik. Tényleg. A vár, a lovagok, Merlin, a sárkány, a két 'újonc': Timothy és Hamish, az érzés, hogy egy ilyen csodálatos kalandban lehet részem...
 - Kész a vacsi! - hallom meg anya hangját a földszintről.
Amikor jóllakottan visszaérek a szobámba, ledobom magam az ágyamra, majd egyből fel is pattanok. Nem, nem volt semmi az ágyon, csak megláttam a könyvespolcomon a kedvenc könyvemet. De rég olvastam már! Nem is sokat tétovázok, leemelem a polcról, nosztalgiázva végigsimítok a borítóján, visszaülök az ágyamra, és az olvasó lámpám fényénél elkezdem újraolvasni a könyvem.
Sok órával, és egy fürdés-szünettel később még mindig a könyvel a kezemben, fáradtan hunyom le a szemem, arra gondolva, hogy muszály átmennem a másik világba, majd mély álomba merülök.