Hogy is van ez?

Úgy gondoltam, hogy ma hozok egy újabb részt. Igazán örülök, hogy egyre többen olvassátok a blogom, igazán hálás vagyok Nektek! Hihetetlen, hogy az én értelmetlen agy-szüleményem másoknak is tetszik! Bocsássatok meg a kirohanásomért, de tényleg boldoggá tesztek. Na jó, hagylak titeket olvasni :)

Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, csak sötétséget látok. Először meg se tudnám mondani, hogy hol vagyok, de aztán, amikor végre ki tudtam venni pár dolgot, rájöttem, hogy a szobámban vagyok. A szobámban?! De... elaludtam! Akkor ez most hogy van? Gyorsan felülök, és megkeresem a szememmel az órámat, ami azt mutatja, hogy éjfél múlt 12 perccel. Mivan?! De... én... hogy....? Hogy lehetséges, hogy itt vagyok és nem... ott? Álmomban? Bár, nem is igazán emlékszem, hogy álmodtam volna valamit... Akkor ez most hogy van? Ha nem álmodok, akkor nem megyek át? Lehet. De most mit csináljak? Éjfél múlt! Inkább alszok. Most kiderül, hogy át megyek-e vagy nem.
Visszadőlök az ágyra, és a sötétségnek köszönhetően nemsokára el is alszok.
Egy kis idő múlva megint érzem azt a bizsergős érzést, mire kinyitom a szemem, a helység, ahol vagyok napfénytől aranylik. Fölülök, körül nézek, és egy hatalmas baldachinos ágyban találom magam, a már ismert szobában. A hatalmas, zömök kőfalon gyönyörűen kidolgozott falikárpit lóg, amit valamiért eddig nem is vettem észre, pedig pont ott van az ággyal szemben... Na igen, a fától az erdőt... Nem sokat gondolkozok, csak felkelek az ágyból, majd hirtelen eszembe jut valami, és végignézek magamon. Oké, még jó, hogy otthon átöltöztem, de cipő vagy papucs akkor sincs rajtam, úgyhogy mindenki magcsodálhatja a kék-fehér csíkos zoknimat, de nembaj.
Elindulok kifelé a szobábol, az ajtót először csak résnyire nyitom és kinézek, hogy van-e erre valaki. Igazából nem tudom, hogy miért csinálom, szóval egy lendülettel ki is tárom az ajtót, majd kilépek, és elindulok a folyosón. Újra elgondolkozok, hogy hogyan lehet, hogy amikor délután ledőltem aludni, nem kerültem át ebbe a világba. Igazábol nem is figyelem, hogy merre megyek, csak hagyom, hogy vigyen a lábam. Mire feleszmélek, egy ajtó előtt állok, ami valamiért ismerős. - Már láttam, de mikor?... - goldolkozok, majd az ajtó kinyílik és egy mosolygós arcot pillantok meg, egy arcot, amelyet még csak tegnap láttam először, de máris megkedveltem. Igen, Merlin-nel találom szembe magam, akit teljesen ledöbbent, hogy ott állok az ajtaja előtt. De ha már itt tartunk, engem is... Hogy kerültem én ide?!
 - Öm... Szia! - mondom, csak hogy megtörjem a csendet, mert hosszú másodpercek óta csak állunk és bámuljuk egymást.
 - Szia. - köszöm ő is végül, amikor feleszmél a bambulásból. - Bocsáss meg! Olyan illetlen vagyok! De megkérdezhetem, hogy hogy kerülsz ide?
 - Igazából nem tudom, csak elindultam és... - kezdem, majd valahol egy belső hang azt mondja a fejemben, hogy kérdezzem meg őt. - De lenne pár kérdésem is... van egy kis időd?
 - Ami azt illeti gyógynövényeket indultam gyűjteni..., de azt hiszem várhatnak egy kicsit. - mosolyog rám, majd betessékel az ajtón. A helység semmit sem változott, hatalmas rendetlenség uralkodott és mindenhol könyvek és gyógyító szerek.
 - Foglalj helyet! - mondja, miközben becsukja az ajtót és leteszi a táskát, amit valószínűleg a gyűjtésre tervezett magával vinni. Szememmel megkerestem a homályosan megvilágított szobában a legközelebbi széket, majd odamegyek, arréb teszek pár könyvet és leülök. A gyógógyító odahúz velem szembe egy másik széket, fordítva ráül és rátámaszkodik a háttámlájára. Amikor még mindig nem szólalok meg, óvatosan megkérdezi:
 - Minek is köszönhetem látogatásodat?
 - Ja, igen, izé... arról van szó, hagy úgy gondoltam, te biztos tudhatod a választ, meg amúgy sem tudom, hogy kit kérdezhetnék meg erről, mert... - halandzsázok össze-vissza, mire Merlin közbevág:
 - De mi a kérdés? - kérdezi mosolyogva.
 - Tehát... az úgy volt, hogy tegnap délután ledőltem aludni, mert hihetetlenül fáradt voltam, de amikor legközelebb felébredtem, még mindig otthon voltam... - vázolom neki röviden a történteket.
 - Értem. Mondd csak, álmodtál? - kérdez rá egy kis gondolkodás után.
 - Nem, nem hiszem. - rázom meg a fejem.
 - Ez érdekes. Úgy tűnik, hogy ha fáradt vagy, mert miért is ne lenél az, amikor gyakorlatilag napokig nem alszol? Tehát, ezek szerint, amikor kimerült vagy, akkor álom nélkül alszol, és így nem kerülsz át ebbe a világba... - következtet Merlin.
 - Igen, valószínűleg ez történt. És még lenne egy kérdés. - mondom, felébresztve ezzel a velem szemben ülőt a gondolatmenetéből.
 - És mi lenne az?
 - A barátnőmet megkértem, hogy maradjon nállunk este, hogy megnézzük, hogy amikor elalszok, akkor fizikailag melyik világban vagyok. A saját világomban maradtam, és azt mondta, hogy megpróbált felébreszteni, de nem tudott...
 - Igen, nem kerülsz át teljesen...
 - De mi van, ha muszály lenne felkelnem, és nem tudnak felébreszteni? Ha mondjuk bejönnek a szüleim és én nem kelek fel? Mert így konkrétan olyan, mintha nem is teljesen élnék! - mondom kicsit hisztérikusan. De tényleg félek. Mi van, ha mondjuk egyszer próbálnának felébreszteni, de nem kelek fel, aztán egyszer csak mégis, amikor visszatérek ebből a világból?
 - Sajnos erre nem tudok válaszolni... - kezdi Merlin, mire én lemondóan lehajtom a fejem, aztán hozzáteszi. - De, néhány könyvemben utánnanéztem a képességednek, de mindegyikben csak rövidke részletet találtam egy másik könyvből. Egy másik könyvből, amelyet az enyéim forrásként megemlítenek. Egy teljes könyv szól az erődről. - mondja bíztatóan, mire én felkapom a fejem.
 - Tényleg? És hol van ez a könyv?  - kérdezem felélénkülve.
 - Az az igazság, hogy nem tudom pontosan. - mondja bocsánatkérő hangon, mire az én lelkesedésem is alább hagy. - Viszont... - teszi fel a kezét, hogy várjak, mert még nem fejezte be. - utánnanéztem és megtaláltam helyleírást több száz évvel ezelőttről. Sajnos nem a mi nyelvünkön íródott, úgyhogy még le kell fordítanom, ami elég időigényes, mert a régi nyelv eléggé bonyolult...
 - Jaj, de jó! De le tudod fordítani? - kérdezem.
 - Hát persze, csak mint mondtam, beletelhet pár napba, vagy akár egy hétbe, de megpróbálok minden tőlem telhetőt. - mondja mosolyogva. Olyan megnyugtató mosolya van!
 - Ez csodás! Nem is tudom, hogyanm köszönjem meg! - mondom boldogan.
 - Semmiség. Will barátainak mindent. Meg amúgy is nagyon kedves és rendes lánynak tűnsz, már ha nem veszed tolakodásnak a kijelentésemet.
 - Nagyon köszönöm. - mondom kicsit belepirulva a dicséretbe, Na igen, ez egy rossz szokásom, hogy mindenbe belepirulok.
 - Nem akarok udvariatlan lenni, de nekem indulnom kell gyógynövényeket gyűjteni, hogy még sötétedé előtt visszaérjek... - mondja, bocsánatkérő arccal, majd fel is áll a székről.
 - Jaj, nem, inkább én kérek bocsánatot, amiért feltartottalak! - állok fel én is a székről, majd az ajtóhoz sétálok, nyomomban Merlinnel, aki udvariasan kinyitja előttem az ajtól. Mielőtt kilépnék a szobából, gyorsan visszafordulok:
 - Még egyszer nagyon köszönöm a segítségedet! - mondom ismét, majd hirtelen felindultségból megölelem. Szegény fiú először teljesen ledöbben, majd kicsit esetlenül visszaölel.
 - Hát akkor szia! - lépek el tőle, majd visszaindulok a szobámba.
 - Szia! - int utánnam, majd visszamegy a szállására.
Visszafelé úton majdnem eltévedek párszor, de végül visszatalálok a kiindulópontomhoz. Ma sem fogok már találkozni William-mel... De majd holnap. Be is megyek az ajtón és ledőlök az ágyra. Tehát lesz egy könyv, tele válasszal a kérdéseimre. Ennél nem is lehetne jobb!
Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal hajtom álomra a fejem, majd újra érzem a bizsergést.