Amikor legközelebb kinyitottam a szemem újra a lélegzetelállítóan szép smaragdzöld réten találom magam. Vajon otthonról eltüntem? És ha igen, akkor mit gondol most Bella? Jaj, szegény, biztos frászt kapott, akkor is ha tudta, hogy eltűnhetek. Megértem, mert én is rosszul reagálnék. Na de ez majd kiderül, ha visszamentem. Hirtelen eszembe jut valami és gyorsan az oldalamhoz kapok, majd elmosolyodok, amikor a kezem beleütközik a táskámba. Gyorsan kikapom belőle a fényképezőmet.
- Légyszi, működj! - mondom neki, majd megpróbálom bekapcsolni. Semmi. Lehet, hogy az elem merült le. Gyorsan elkezdek kutatni a táskámban a tartalék elmek után. Kicserélem és újra megpróbálom bekapcsolni. Semmi. Franc, nemigaz, nem tudok képet csinálni! Nincs fényképerő vagymi. Mint a térerő, csak fényképezőnél. Na mindegy.
Elindulok a vár felé, ahogy legutóbb is, csak most nem ugrom a bokorba és a lehető legrövidebb úton megyek. Ja igen, és most nem pizsamában vagyok, hanem egyszerűen magamat adva felvettem egy csőfarmert, egy pólót és egy kardigánt a kedvenc Converse tornacipőmmel.
Szinte minden akadály nélkül átverekedtem magam az erdőcskén, még én is meglepődtem, hogy ilyen egyszerű volt, nekem sosem szokott semmi egyszerűen menni. Amikor a várkapuhoz értem, rájöttem, hogy miért volt eddig könnyű... A legutóbbi két őrrel találom szembe magam, akik először is elég gorombán néztek rám. Nem tudom, hogy alapjáraton ilyen-e az arcuk, vagy csak akkor, amikor engem látnak, de most is elég negatívan méregettek. Ahogy jobban szemügyre veszem őket, mind a ketten elég idősek, szerintem idősebbek, mint a szüleim. Pedig ebben a kastélyban leginkább csak fiatalabbakkal találkoztam. Még a király sem lehet sokkal több, mint 30. Na mindegy.
- Jó napot! - köszönök, ahogy közel érek hozzájuk. Válasz
ul előrántják a karjukat és rám szegezik.
- Mit akarsz itt? Kotródj innen, amíg szépen mondom! - szól 'kedvesen' az egyik.
- Öm... A királyhoz jöttem. Szívesen látott vendége vagyok.
- De mi nem látunk itt szívesen, úgyhogy akár vissza is mehetsz oda, ahonnan jöttél! - lép előrébb a másik és így már csak kb 20 centire van tőlem a kard hegye.
- Jól van, nyugalom én nem akarok senkit sem bántani.... - hátrálok kicsit mielőtt még ez az őr leszúr itt engem a kardjával. Szép is lenne!
- Az elődöd sem akart senkit sem bántani, mégis miatta meghalt a fél város... Úgyhogy, ha kedves az életed, akkor távol maradsz ettől a világtól. - és ezzel tesz még egy lépést felém. A kardja hegye miliméterekkel a melkasom előtt áll meg.
- Rendben, elmegyek, csak tegye el a kardot! - elkezdek hátrálni, mire az őr is leereszti a fegyverét. Hátatfordítok a várnak és elkezdek futni vissza az erdőbe. Mi az, hogy nem engednek be? De ami fontosabb, milyen elődöm? És mi az, hogy meghalt miatta a fél város? Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarognak a fejemben, majd egyszer csak neki ütközöm valaminek. Ahogy elterültem a földön pár percig nem is láttam semmit, eléggé beütöttem a fejem. Először azt gondolom, hogy figyelmetlen voltam és neki rohantam egy fának. Akármilyen viccesen is hangzik, kitelik tőlem... Aztán amikor meghallok egy fájdalmas nyögést, már kételkedem, hogy fa volt, mert azok nem adnak ki hangot, kivéve, ha entekről van szó, bár kétlem, hogy lenne errefelé akár egy is... Gyűrűk ura hatás. Na mindegy.
Lépéseket hallok, majd hangokat. Aztán ezek a hangok felemelnek engem a földről.
- Jól vagy? - kérdezi egy kellemesen mély hang. Valahogy furán ismerős. Nehezen kinyitom a szemem és egy aggódó barna szempárt pillantok meg.
- Az hiszem... igen. - válaszolom az első látogatásomon megismert lovagnak, pontosabban Liam-nek. Körül nézek és megpillantom a többi fiút is, akik kutatóan méregetnek engem, hogy biztos nincs-e bajom. Itt vannak mindannyian, kivéve...
- Kibe rohantam bele? - kérdezem ilyedten.
- Will-be. - mutat maga mögé a szöszi.
- Úristen! Ő jól van? - kérdezem, de nem várom meg a válasz, hanem odarohanok az említett személyhez, aki mellet ott guggol Edward. - Jaj, annyira sajnálom, nem akartam! - nézek Will-re.
- Semmi baj. - mosolyog rám kicsit fájdalmasan.
- Megütötted magad? - kérdezem aggódva.
- Nem. - válaszol, majd fel akar tápászkodni a földről, de felszisszen.
- Mi a baj?
- Á, semmiség, csak a karom... - legyint, majd a másik kezére támaszkodva feláll.
- Mutasd. - lépek közelebb.
- Nem muszály, tényleg semmiég. - próbál tiltakozni, de amikor elkapom a kezét, összeszorítja a száját fájdalmában.
- Te jó ég! Dehát te vérzel! - pilantok a felhasított sebre e felkarján.
- Biztos beleestem egy ágba.
- Ezt ki kell tisztítani. - mondom ellentmondást nemtűrően.
- Hát jó. - egyezik bele lemondóan. Ha jól emlékszem, nem rég futottam el egy patak mellett, és ezt meg is említem Will-nek. Közben a többi fiú is körénk gyűlt és a szerencsétlen lovag sérülését szemléli, akit én ütöttem el. Istenem! Valaha megbocsájt még nekem ezért?
Ahogy a patakhoz érünk a lovagok egy kisebb tábor féleséget ütnek és kikötik megitatni a lovakat..
A pataknál megállok és goldolkodok egy kicsit, hogy hogyan is csinálták ezt a filmekben. Leveszem a kardigánomat (milyen jó, hogy hoztam), majd belemártom a patak vizébe, ami kellemesen hűvös, aztán megfordulok, hogy szóljak Will-nek, de Ő már megelőzött és mögöttem állt.- Gyere közelebb, igérem nem ütlek el többször. - mosolygok rá, amit Ő viszonoz is, majd leül mellém a fűre. Félrehúzom az ingjét a sebből, majd elkezdem kitakarítani. Szerencsére nem túl mély, de akkor is rossz érzés, hogy fájdalmat okoztam neki.
- Annyira sajnálom. - mondom ismét bocsánatkérő tekintettel. Amikor fölnézek a szemébe, szinte eláll a lélegzetem. A gyönyörű tengerkék szemével engem figyelt, amíg tisztítottam a sebét, majd válaszolt.
- Már mondtam, hogy semmiség. - mondja mosolyogva. Jaj, valami eszméletlen mosolya van.... - De mi elől rohantál ennyire? - kérdezi összevont szemöldökkel.- Öm... Szépen mondva volt egy kis összetűzésem az őrökkel a kapunál...
- De mi történt?
- Hát egyszerűen nem engedtek be és elküldtek melegebb tájakra... - miután megláttam Will értetlen tekintetét, módosítottam a válaszon. - Nem engedtek be és azt mondták, hogy menjek el és ne is jöjjek vissza. Ezen kívül megemlítették az 'elődömet' is és azt mondták, hogy nem akarják hogy újra kihaljon a fél város miattam...
- Oh. Hát az idősek elbeszélése szerint, amikor a Rémálmok birodalmának uralkodója rájött, hogy itt van egy lány, aki tud közlekedni a vilégok között, meg akarta őt szerezni, hogy a saját céljaira fordítsa a lány képességét. Ekkor kitört egy hatalmas háború, amiben rengetegen meghaltak.
- De nem arról volt szó, hogy azt a lányt máglyán elégették? - gondolok vissza a király szavaira.
- De igen, a háború után. - oh, hát ez szuper, tehát nem rögtön halt meg, hanem először végignézett egy szörnyű háborút. Így mindjárt más...
- Oké, azt hiszem kész. - szólalok meg miután kitisztítottam a sebét. - Mindjárt be is kötözöm. - még jó, hogy félretettem a kardigánom ujját, mert a többi része átázott Will vérével. Azt hiszem én sem leszek orvos... Kicsit felemeli a karját, hogy jobban hozzá férjek, én pedig óvatosan rákötöm a 'rongyot' a karjára.
- Köszönöm. - mosolyog rám, bár kicsit furcsán szemléli a lila (!!!) ruhadarabot, amit rákötöttem. Máskor a színeket is megválogatom...
- Indulnunk kell! - jön oda hozzánk Javadd. - A végén még azt hiszi majd a király, hogy csata kezdődik, amiért eltűnt a felderítő csapat... és ezt jobb lenne elkerülni.
- Mondd, tudsz lovagolni? - kérdezi hozzám fordulva Will.
- Hát... kb. 6 évesen lovagoltam utoljára, és akkor is csak egy pónin... - húzom el a szám. Nem az volt életem legnagyobb élménye.
- Gyere. - fogja meg a kezem Will, és a lovához vezet. A többi lovag, tehát Liam, Edward, James és Javadd, már a lovaikon ültek. Először William szállt fel a lóra, kicsit nehezebben a karja miatt, majd a sértetlen kezét nyújtotta nekem, hogy felhúzzon maga mögé.
- Öm, azt hiszem ez nem túl jó ötlet... - nézek a sérült lovagra.
- Nyugi, nem lesz semmi baj. És különben is, gyalog eléggé sokára érnénk a várhoz. - mosolyog Will.
- De azt sem tudom, hogyan kell felszállni. - tiltakozom tovább.
- Majd mi segítünk! - szól Edward és ő és Liam leszállnak a lovaikról, hogy felsegítsenek.
Kicsit nehézkesen, de végül felkerültem Will mögé a lóra.
- Biztos, hogy jó ez így? - kérdezem, még mindig kétkedve.
- Bízz bennem. - fordul kicsit hátra, hogy a szemembe nézzen.
- Benned bízom, csak a lóban nem.
- Benne is bízhatsz. Gyerek korom óta ismerem. A legjobb ló, akit ez a föld valaha is a hátán hordott. - mondja, majd megsimogatja az állat nyakát. - Többször mentette már meg az életem, mint azt meg tudnám neki hálálni.
Átkarolom Will derekát, majd elindulunk a várhoz. A két őr először meglepődve, majd mogorván konstatálja, hogy a lovagokkal megyek át a kapun. Na igen, nekik nem mernek úgy beszólni, mint nekem, hanem egy szó nélkül beengednek.
A vár udvarában lovászfiúk várták a lovagokat, akik rögtön elvitték lenyergelni és lecsutakolni a lovakat. A lovagok elindultak az épületbe én pedig utánnuk. A lutóbbi ittartózkorásomkor látott nagyterembe mentünk, ahol ott ült a király egy asztalná, ami teli volt papírokkal. Amikor beléptünk felnézett.
- Felség! - szólt Will és minden lovag meghajolt, majd ő kilép a többiek közül és folytatja: - Felség! Semmi különöset nem észleltünk az őrjárat során. Morgana csapatainak nyomát se láttuk, viszont az erdőben rátaláltunk Rosette kisasszonyra. - mutat rám.
- Rendben, köszönöm Sir William. Remélem nem veszed tolakodásnak, ha megkérdem, miért van egy lila rongy a karodra kötve?
- Az én hibám volt, Felség.William miattam sérült meg és aztán ahogy tudtam elláttam a sebét.
- Azért jó lenne megmutatni az udvari gyógyítónak is, nehogy elferőződjön.
- Természetesen, Uram. Amennyiben magammal vihetem Rosette kisasszonyt is. - a király csak bólint, ezzel jelezve, hogy mind elmehetünk, majd visszamerül a papírtengerébe.
James, Edward, Liam és Javadd, ahogy kjiléptünk az ajtón balra indultak, amerről jöttünk, Will pedig az ellnkező irányba.
- Öm...William? Miért szeretnéd, ha én is mennék? - kérdezem félénken. De ezt őszintén nem értem. Azt sem tudom, ki az udvari orvos, vagymi!
- Persze, hogy szeretném. - mosolyog rám hátrafordulva. - Meséltem rólad neki... - alig láthatóan elpirul és elkapja rólam a tekintetét, majd kijavítja, amit mondott. - Vagyis, hallott rólad a szolgáló lányoktól... és szeretne találkozni veled. - mondja gyorsan, majd újra hátatfordít nekem és elindul a folyosón.
- Hát jó. - sóhajtok és utánna iramodok, mielőtt itt hagy.
Ahogy megyünk folyosóról folyosóra, a falakon különféle kárpitokat látni, van amelyikre egy csata képe van szőve, egy másikon feltehetően egy régi király ül a lován és tiszteletet parancsoló tekintettel néz az éppen a folyosón haladó emberekre, ez esetben Will-re és rám. Pár percig némán gyaloglunk, majd Will megáll egy ajtó előtt.
- Itt vagyunk. - mondja és bekopog.
- Bújatok be! - hallatszódik egy tompa hang az ajtón belülről. Hát, mit is mondjak, egy öreg embert képzeltem el ősz hajjal és szakállal, mint a helyemben szerintem mindenki, de amikor kinyilt az ajtó, döbbenten konstatáltam, hogy egy maximum egy 30 éves fiatal férfiről van szó, aki éppen gyógynövényeket keverget.
- Will! De jó, hogy látlak! -derül fel egyből az arca, ahogy megpillantja a mellettem álló fiút, de aztán észreveszi, hogy én is ott vagyok - Ki a barátod? - kérdezi hozzám fordulva és rám mosolyog.
- Ő itt Rosette. Rosette ő itt... - kezdi Will a bemutatást, de az ismeretlen két hosszú lépéssel előttem is terem.
- Merlin. - hajol meg, és sejtelmesen mosolyogva néz Will-re. Oookééé. Ez furi. De nagyon kedves srácnak tűnik és nagyon aranyos is. - Gyertek beljebb. - vezet bentebb minket (a ... szállásába?laborjába?) és szabaddá tesz két széket nekünk, amik amúgy roskadásig voltak pakolva különböző könyvekkel. Egyébként az egész szoba teli van velük, ezen kívül sok féle gyógynövény és főzet található felcímkézve több polcon is. Nincsen túl nagy rend, csak akkora kb mint az én szobámban, de az egész helynek olyan kellemes légköre van. Azt hiszem többször is el fogok ide látogatni, imádom a növények illatát.- Minek köszönhetem látogatásotokat? - kérdezi még mindig mosolyogva, de kicsit lehervad az arcáról, amikor meglátja Will sebét. - Jaj, te fiú, mit csináltál már megint?! - rögtön közelebb is lép és megvizsgálja a sérülést. - De hát ez ki van tisztítva! - jelenti ki összehúzott szemöldökkel. - Valamelyik lovag átment gyógyítóba?
- Nem egészen. Én voltam. - szólalok meg először, mióta beléptünk a helységbe.
- Ügyes! - dícsér meg. - Akkor csak a kötést cserélem ki és teszek rá egy kis gyógyfüves keveréket. - mondja, majd hoz egy másik, tiszta rongyot és a keveréket.
- Nem vagy túl fiatal gyógyítónak? - csúszik ki a kérdés. - Bocsánat. Vagyis... nem úgy gondoltam, mert ezzel nincs semmi baj...csak kérdezem... - próbálok mentegetőzni. Merlin és Will összenéznek és a pillantásukban van valami... nem is tudom, egy közös titok lenne? De csak egy negyed pillanatra, mert aztán Merlin rám néz és válaszol:
- Nincs miért bocsánatot kérned. Igazad van, elég fiatal vagyok, de többre vagyok képes, mint ahogy kinéznéd belőlem. - mondja sejtelmesen. Hát jó.
- Egyébként ti honnan ismeritek ennyire egymást? - kérdezem, mert feltűnt, hogy elég jóban vannak.
- Azóta ismerem Merlint, amióta az eszemet tudom. Mindig segített nekem és pár szorult helyzetből is kihűzott már.
- Inkább azt mondanám jópár. - borzolja össze Will haját. - Olyan, mintha az öcsém lenne. - mondja mosolyíogva. - A bocsánatotokat kérem, de éppen egy kísérlet kellős közepén vagyok és...
- Rendben. Megyünk is. - áll fel Will és indul az ajtó felé. - Jó munkát, barátom.
- Viszlát Merlin. - köszönök el én is.
- Viszlát Rosette, remélem minnél előbb találkozunk. - búcsúzik a gyógyító, majd Will becsukja mögöttünk az ajtót.
- Fáj még a karod? - kérdezem, ahogy haladunk a folyosókon.
- Nem, már egyáltalán nem. - válaszolja.
- Ennek örülök. - mondom, majd ásítok egy nagyot. - Jaj, bocsánat.
- Mintha fáradtnak tűnnél.
- Nem, dehogy, én csak... - újabb ásítás. - Najó, igen, elég fáradt vagyok.
- Akkor megengeded, hogy felkisérjelek a szobádba? - torpan meg Will.
- Igazán boldoggá tennél.
Amikor felérünk a szobához, ahol első itt tartózkodásomkor is voltam, Will megáll az ajtó előtt.
- Akkor, majd találkozunk holnap. - mondja.
- Holnap? - ráncolom a szemöldököm.
- Igen. A mi időnk szerint tegnap voltál itt.
- Jaa, ez esetben, akkor igen, holnap találkozunk. - nézek rá mosolyogva.
- Viszlát Rosette! - köszön el.
- Rose! Légyszíves szólíts csak Rose-nak.
- Rendben. Akkor, viszlát Rose. - mondja, majd közelebb hajol és egy puszit nyom az arcomra. Levegőt is elfelejtek venni. Úristen! Még rámmosolyog, majd hátatfordít és visszamegy arra, amerről jöttünk.
Betámolygok az ajtón, majd a fáradságtól elnehezülve vetem magam az előkészített ágyra. Na igen, kicsit nagy volt a lendület, ezért átestem a másik oldalára, le a földre. Aúúú, a kő nagyon kemény! Ilyen az én formám... Ez úttal már óvatosabban, befekszek az ágyba. Egyre nagyobbakat pislogok, majd pár perc múlva mély álomba merülök...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése