Újra otthon

Na, akkor itt a 3. rész. Igazán örülök és hálás vagyok az olvasóim számának növekedése miatt. Mindenkinek nagyon köszönöm, aki ellátogat ide, annak meg külön örülök is, ha tetszik Nektek. Remélem, hogy ez után is tudok olyat írni, ami itt tart titeket. Tehát, nem is húzom az időt, itt a rész:

Már láttam a nap első sugarait, ezért felkeltem az ágyból és kerestem egy másik ruhát, amit felvehetek, mert hát mégsem mászkálhatok ebben a ruhában! Akkor sem, ha a családom és a barátaim is tudják, hogy nem... hát hogy nem vagyok teljesen... normális? És itt nem az "utazó" képességemről beszélek. Na de mindegy. Iagzából még mindig nem tudom, hogyan történhetett ez az egész. Ha legközelebb visszamegyek, akkor jobban utánnakutatok a dolgoknak. Egy biztos: a szüleimnek erről nem beszélek úgy nagyjából... soha. A barátaim... hát nem tudom. De muszály beszélnem valakivel erről. Azt hiszem Bella-nak mondom el. Ő úgyis tud az álmaimról is. De hogy kezdjem? 'Szia Bella! Képzeld! Átálmodtam magam egy másik világba és találkoztam egy herceggel, egy királyi párral és 5 lovaggal. Ja és mellesleg én vagyok az egyetlen lány több száz éve, aki képes a világok közötti utazásra és képzeld, az első lányt máglyán elégették! Hát nem csodálatos?!' Azt hiszem pontosan így fogom előadni... Na jó, majd kitalálok valamit. De az a világ... Annyira várom, hogy újra lássam, de azért mégsem, mert ez elég furcsa és elvileg lehetetlen, ja és akkor még ott van Sir William... Jaj, Őt úgy szeretném megismerni. Igazán rendes srácnak tűnik... Á, nem tudom kit akarok ámítani, semmi esélyem nála. Inkább megyek és megiszok egy bögre kakaót. Öm, és vennem kell majd egy új pizsit is... És azthiszem estére rendesen felöltözöm.
Ahogy megyek le a lépcsőn ránézek az órára: nem sokkal múlt 6 óra. A szüleim is mindjárt kelnek szerintem. Főzök nekik kávét, mert reggel mindig sietnek, de koffein nélkül nem tudnak rendesen felébredni... na, én a kakaóval vagyok így. Gyereklelkű vagyok, nem tagadom. Amikor a hűtőhoz érek, meglátok egy sárga post-it-et ráragasztva, anya sietős írásával:

"Sajnálom Kicsim, de ma korán el kellett mennünk.

 Uzsi a hűtőben. Legyen szép napod! :)

Anya"

Hát ez szuper. Utálok egyedül itthon lenni. Inkább visszamegyek a szobámba, hogy teljesen rendbeszedjem magam, mert a lépcső melletti tükörben vettem észre, hogy a hajam olyan, mintha egy tornádó haladt volna keresztül rajta... Hát ez a nap igazán eredményes ezidáig...
Jól el is ment az idő, mire mindent rendbetettem, bár még így is korán van, ezért elhatározom, hogy elmegyek sétálni.
Ahogy kilépek az ajtón gondolok egyet és felhívom Bell-t.
 - Jó reggelt, Bella! - szólok bele a telefonba.
 - Szia Rose! Mizu?  - kérdezi a szokásos stílusában, tehát jókedvűen a korai óra ellenére is. Hát igen. Ez az egyik dolog, amit csodálok benne (a sok közül), hogy mindig jókedvű és nem vesz mindent halálosan komolyan, csal élvezi az életet.
 - Öm, beszélhetnénk? Ki tudsz jönni?
 - Megoldom. Találkozzunk 3 perc múlva a szokásos helyen. - és le is tette a telefont. Hát jó. A szokásos hely, pedig a mi kertünkben lévő "bunkerünk". Igazából, a kertünkben van egy hatalmas fa, amire, még kiskorunkban építettünk (vagyis a szüleink építetettek) egy faházat, ami még mindig ott van és még mindig beleférünk. Ez nem azt jelenti, hogy nem nőttünk azóta, hanem, a házat elég nagyra építették. Régen mindig ott játszottunk, veszekedtünk, majd kibékültünk, elbújtunk, ha történt valami. Rengeteg emlék köt minket ahhoz a faházikóhoz. Azóta is ez a kedvenc helyünk, mert itt nem zavar minket senki és tudunk nyugodtan beszélgetni. Nekem pedig pont erre van szükségem.
Elmélkedésemből léptek zaja szakít ki, majd meg is látom barátnőmet, amint pizsamában(!!) végiggyalogol a harmatos füvön, majd felmászik a létrán a házikóba és leül mellém.
 - Mond, te nem fázol?Miért vagy pizsamában? - szegezem neki a kérdést.
 - Mert valaki,hajnalok hajnalán felhívott, hogy beszélni, szeretne velem és hogy találkozzunk...
 - Nem akartalak felébreszteni! Miért nem mondtad, hogy beszéljünk később?
 - Már nem aludtam, csak gondolkoztam... Na de, mi történt? - kérdezi, kicsit aggódva.
 - Hát, igazából, nem is tudom, hogy mondjam el... - makogok öszze-viszza. Gyerünk Rose, menni fog.
 - Mondjuk kezd az elején. - ajánlja mosolyogva barátnőm.
 - Hát jó. Tegnap este, amikor lefeküdtem aludni... - és elmeséltem mindent: a herceget, a lovagokat, a fickót, akit segítettem nekik elkapni, a királyt, a királynét, az 5 lovagot és közülük legfőképp Sir William- et. Ő pedig először figyelmesen hallgatott, aztán megdöbbent, aztán megijedt és végül csodálkozva nézett rám.
 - Rose, ez hihetetlen! - mondja végül. Na igen, Ő mindig 100%-osan bízik bennem és hisz nekem. Nem kérdőjelez meg vagy mondja azt, hogy bolond vagyok. Ezzel persze nem azt mondom, hogy hiszékeny, mert pont ő az a személy, akit sosem lehet becsapni. De tudja, hogy ilyet sosem találnék ki.
 - Hát az. - felelem.
 - Bár én is láthatnám azt a világot! Ahogy leírtad, varázslatos lehet! - ábrándozik barátnőm.
 - Majd csinálok képeket. - viccelődöm.
 - Miért, tudsz magaddal vinni dolgokat vagy nem? - kérdezi lelkesedve.
 - Hát nem tudom, még nem próbáltam. Még csak egyszer voltam Álomvilágban...
 - Akkor legközelebb, ami... mikor is lesz? - kérdezi elgondolkodva.
 - Elvileg ma este.
 - Igen. Kipróbálhatnád!
 - Hát nem tudom. Azt sem tudom például, hogy eltünök-e, amikor odaát vagyok...
 - Mi lenne, ha nálad aludnék ma este? Akkor kideríthetnénk. - veti fel az ötletet.
 - Öm, jó! - felelem. - Egyébként mi volt az a dolog amin gondolkodtál ilyen korán? - jut eszembe a kérdés.
 - Ööö, csak... hétköznapi dolgokon... - kapja le rólam a szemét és inkább a házikó falát kezdi el megfigyelni, mintha valami érdekes lenne rajta... Úgy érzem nem mond el nekem valamit...
 - Bella! Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz! - bíztatom, hátha megnyílik. Újra a szemembe néz.
 - Tudom, de... nem akarok elhamarkodottan kijelenteni semmit se. Az a helyzet, hogy jelenleg hadilábon állok saját magammal...
 - Én sem tudok segíteni? - szontyolodok el.
 - Kétlem, Rose. - rázza meg a fejét.
 - Legalább azt mondd meg, miről van szó. - kérlelem.
 - Nem miről, hanem kiről... - sóhajt egyet.
 - Fiú van a dologban? - értem meg egyből a gondot.
 - Na jó, arról van szó, hogy azt hiszem én... nem csak barátként tekintek Rá, de tudom, hogy Ő csak egy barátot lát bennem... - szomorodik el. Az az igazság, hogy én még soha nem láttam ilyen szomorúnak... Csak tudjam meg ki a fiú és biztos, hogy kitekerem a nyakát!
 - De ki az a fiú? - kockáztatom meg a kérdést ismét. Bella sóhajt egyet, majd így szól:
 - Luke.
 - Azta. - döbbenek meg. - De hogy...?
 - Igazából nem tudom. Ő az egyetlen fiú, akit igazán érdekel, hogy mi van velem, hasonló az érdeklődési körünk, mindig segít nekem, de eddig nem nagyon gondoltam rá úgy... csak nem rég egyszer csak ránéztem és azt gondoltam "Wow, de helyes". De aztán elhesegettem a gondolatot, mert hát mégis csak barátok vagyunk, mégis, azóta nem megy ki a fejemből a szeme, a hangja, a mosolya... és nagyjából minden ami Ő.
 - Azt hiszem, beleestél, mint vak ló a szakadékba. - mosolyodok el. - És egyébként honnan tudod, hogy nem érdekled? - kérdezem.
 - Nem tudom, csak egy megérzés. De nem akarom tönkretenni a barátságunkat...
 - Jó ezt megértem, de ha meg sem próbálod, nem tudhatod, mi sülne ki belőle. Még jó vége is lehet. - mondom bíztatóan.
 - Úgy gondolod? - kérdezi reménykedve.
 - Hát, majd megfigyeljük, hogyan viselkedik veled és hogyan Kate-vel és velem.
 - Köszönöm. Te vagy a legjobb barátom! - szorít magához.
 - Te pedig az én legjobb barátom és tudod, hogy bármikor! - viszonzom az ölelést. - Na de most irány a suli! - mondom, majd eszembe jut, hogyan is jött ide barátnőm. - De előbb öltözz fel. - Kijelentésemre végignéz magán majd felnevet.
 - Akkor menjünk.

Suli után mindd a ketten (mármint én és Bella) hazamentünk. Nem sikerült túl jól a tervünk, mert "Rómeó", azaz Luke lebetegedett. Szegény Luke, na meg szegény Bella. De majd máskor. Az a fontos, hogy ne legyen semmi baja Luke-nak. Tehát hazaértünk és megbeszéltük, hogy este jön majd át hozzám Bella, hogy itt aludjon, de először házit kell írnunk. Végülis a tanulás a legfontosabb... vagymi. Mindegy. Szóval megtanultam, aztán leültem netezni kicsit és nem sokkal később anyáék is megérkeztek, úgyhogy lementem.
- Szia Anya, milyen napotok volt? - kérdezem, ahogy leérek a lépcsőn.
- Szia Rose! - hallom a konyhából a hangját - Csak a szokásos. Pár ügyfél, aki nem tudja eldönteni, hogy mit is szeretne igazából és ezért legalább ötször átalakíttattja a tervet... tehát semmi új. És neked milyen napod volt?
- Nekem is elég egyhangú volt. - válaszolom. - Öm, Anya! Ma itt aludhat Bella? - kérdezem meg, csak a formalitás kedvééret, mert úgy is tudom a választ.
- Hát persze Rose, tudod, hogy szívesen látjuk bármikor!
- Köszönöm, Anya! - nyomok egy puszit az arcára.
- Megint csajos estét csaptok?
- Igen, valami olyasmi.
- Rendben, csak nem maradjatok fenn egész éjszaka! - mosolyog anya.
- Nem fogunk. - mosolygok én is, majd felmegyek a szobámba.
Leülök olvasni és legközelebb órákkal később kelek fel, amikor anya segítséget kér a konyhában. Nem sokkal később Bella is megérkezik, és egy kis nasi felpakolása után felmegyünk a szobámba. Már előszedtem a vendégmatracunkat, amin Bell szokott aludni és nagyjából rendet raktam a szobámban, hogy legalább elférjünk.
- Na, mit csináljunk? - kérdezi Bella.
- Hát nem tudom. Megnézhetnénk egy filmet. - vetem fel az ötletet.
- Mint például?
- Mint például... egy rész a Sherlock-ból? Vagy... az egyik Marvel film? Iron man? Thor? Hulk? Amerika Kapitány? Esteleg a Bosszúállók?
- Úúú, és a Gyűrűk ura?
- Jaj, tényleg, de rég láttam már! Melyik részt?
- Mondjuk, de csak tipp és lehet, hogy elég logikátlan, de én azt mondanám, hogy kezdjük az első résszel. - mondja mosolyogva. Na igen. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem mindig sorban néz filmeket...?
- Lemegyek és pattogtatok popcornt, te addig tedd be a filmet. - mondom és már indulok is az ajtó felé.
Odalent találkoztam anyával, aki köntösben kortyolgatott egy bögre kakaót.
- Mit fogtok megnézni? - kérdezi lerakva a bögrét.
- Gyűrűk ura. - nézek rá mosolyogva azon, ahogy elhúzza a száját, mert tudom, hogy nem szereti a filmet.
- Csak nehogy rosszat álmodjatok. Az a sok borzalmas lény... -borzong meg anya.
- Nem is borzalmasak... annyira. Mindegy, mi szeretjük.
- Hát jó. Én megyek aludni. Jó filmezést.
- Köszi. Jóéjt!
- Jóéjt Kicsim! - és ezzel felment a lépcsőn. Megkeresem a popcornt és beteszem a mikróba, majd előveszek egy tálat. Miután kész a kukorica, még hozzá fogok egy üveg üítőt és visszamegyek a szobámba.
A film után elhatározzuk, hogy itt az ideje, hogy kísérletezzünk, ezért felöltözök, megfogom a digitális fényképezőm és beleteszem egy táskába, majd alváshoz készülődünk.
- És akkor csak el kell aludnod? - kérdezi barátnőm.
- Azt hiszem. Legutóbb is úgy sikerült.
Lefekszek és betakarózok. Bella a saját matracán ül és pislogás nélkül engem figyel, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetnék... bár ez lehet, hogy igaz...
- Bell! Ha folyamatosan nézel, nem tudok elaludni! - nézek rá.
- Bocsi! De mi van, ha nem figyelek és egyszer csak eltűnsz?
- Akkor biztos lehetsz benne, hogy az Álomvilágban vagyok.
- Hát jó. Akkor... Szép álmokat. - mosolyog rám.
- Köszi, remélem lesz. - mondom, mejd becsukom a szemem és a másik világra gondolok és arra, hogy nemsokára ott leszek, majd elnyom az álom.

Először Álomvilágban 2/2

Amikor a várkapuhoz értünk az őrök köszöntötték a herceget és átengedtek minket, bár ahogy láttam engem eléggé megjegyeztek maguknak. Hát ezt nem értem, nincs is bűnöző kinézetem! Bár ha jobban belegondolok érdekes látványt nyújthat a szakadt bocis pizsim egy ilyen helyen... amit mondjuk legjobban a középkori Angliához tudnék hasonlítani. De mindegy.
A várhoz érve a lovagok leszálltak a lovaikról, amiket a szorgos lovászfiúk rögtön kezelésbe is vettek. Igazán furcsa ez a világ, de talán csak azért, mert én nem itt élek.
Jonathan int és két lány siet oda hozzánk. Az egyik idősebb, a másik kb. annyi idős lehet, mint én.
 - Gondoskodjatok róla, hogy Rosette kisasszony kapjon egy fürdőt és egy új ruhát. - parancsolja a herceg.
A két szolgáló csak meghajol aztán bevezetnek engem a kastélyba. Egy ideig sétálunk folyosóról folyosóra és már vagy két emeletet felfelé is jöttünk, de a két lány még mindig lelkesen sétál előre. Még pár folyosóval arréb végre megállnak egy ajtó előtt és betessékelnek engem. Egy hatalmas szobában, vagy inkább lakosztályban találom magamat. A szoba közepén egy nagy ágy helyezkedik el, ezen kívül még megtalálható itt egy szekrény, egy fésülködő asztal és egy ebédlő asztal.
 - Üljön le nyugodtan, kisasszony, amíg mi előkészítjük a fürdővizet. - szól az idősebb.
 - Nagyon köszönöm. Megtudhatom a neveteket? - kérdezem. A két szolgáló először kicsit meglepődve néz rám, majd össze, de azért válaszolnak:
 - Az én nevem Elizabeth. - pukedlizik az idősebb.
 - Én pedig Charlotte vagyok. - és követve Elizabeth példáját ő is meghajol.
 - Az előbb, amikor megkérdeztem a neveteket meglepődtetek. Miért?
 - Mert általában senkit nem érdeklődik a nevünk iránt. De ebben semmi különös nincs, hisz mi csak szolgák vagyunk. - válaszolja a fiatalabb érthető keserűséggel a hangjában.
 - Igazán sajnálom. - szomorodom el egy kicsit. Szörnyű érzés lehet, amikor semmibe se veszik az embert.
 - Ne tegye, kisasszony. - mosolyog rám Elizabeth - Már megszoktuk.
Aztán mind a ketten elindulnak tenni a dolgukat én pedig leülök egy székre. Ez a két lány igazán szimpatikus nekem, igazán kedvesek. Nézem, ahogy dolgoznak, ahogy előszednek fogalmam sincs honnan egy dézsát és a kandallónál elkezdenek vizet melegíteni a fürdővízhez. Egyszercsak Charlotte eltűnik a lakosztályból és amikor percekkel később visszaér, három gyönyörű ruhát tart a kezében.
 - Kisasszony, melyiket szeretné felvenni? - kérdezi hozzámlépve. Végignézek a ruhákon: van egy bordó, egy kék és egy világosrózsaszín, már majdnem krémszínű darab. Az utóbbit választom, nem is tudom miért, de ez egyből megragadta a pillantásom.
 - Ezt szeretném. - mutatok a választottamra, amit Charlotte le is tesz az ágyra.
 - Kész a fürdővíz. - szól Elizabeth.
 - Oh, nagyon köszönöm. - megyek közelebb és látom, hogy a két lány nem mozdul, csak állnak egymás mellett és engem néznek. - Öm... Ami azt illeti elég szégyenlős vagyok, úgyhogy, ha megkérhetlek titeket...
 - Persze Kisasszony, ahogy kívánja, az ajtó előtt várunk. - mondja mosolyogva Charlotte.
 - Köszönöm. És még valami... - szólok utánnuk. - Kérhetem, hogy szólítsatok Rosette-nek?
 - Ahogy kívánja Kisasszony. Azaz Rosette kisasszony . pukedlizik Elizabeth, majd mind a ketten kimennek az ajtón. Ez után nem gondolkoztam sokat, gyorsan ledobtam magamról a pizsim maradványát és beleültem a dézsába. A víz pont jó meleg és jót tesz szegény lábaimnak is, mert a talpamnak nem volt túl jó az erdőben való gyaloglás...
Miután megfürödtem és kiáztam magam kiszáltam a vízből és megtörülköztem a rongyal, amit kitettek nekem, aztán megprbálkoztam a ruha felvételével. Nagyjából sikerült is, csak a fűzővel voltak gondjaim.
 - Elizabeth, Charlotte! Tudnátok nekem segíteni? - kiabálok ki az ajtón, ami rögtön ki is nyílik és Charlotte fejét pillantom meg.
 - Itt vagyok, Rosette kisasszony. Elizabeth-nek el kellett mennie, remélem beéri velem is. - mondja a lány.
 - Persze, csak a fűzővel nem boldogulok. Őszintén még sosem hordtam ilyen ruhát.
 - Az meg hogyan lehetséges? - kérdezi meglepetten a lány.
 - Úgy, hogy én nem ide valósi vagyok. - mosolygok rá.
 - Kész is. - szól Charlotte és ellép tőlem.
Végignézek magamon, majd belenézek a tőlem nem messze lévő tükörbe és csak ámulok. A ruha csodásan néz ki, illik a bőröm színéhez és pont a méretem.
 - Hogy tetszik? - kérdezi Charlotte.
 - Egyszerűen gyönyörű. Nagyon köszönöm, Charlotte. - fordulok felé, mire ő csak meghajol, majd leültet a fésülködő asztalhoz és elkezdi kifésülni a hajam. Ezek után már nem beszélgettünk, hanem amikor készen lett a hajammal, lekisért egy másik terembe, ahol ott volt Jonathan, egy szőke hajú, idősebb férfi és egy sőtétbarna hajú nő.
 - Á, Rosette! - mondja Jonathan, amint megpiillant engem és egy hatalmas mosoly terül szét az arcán. - Bátyám, szeretném bemutatni Rosette-t. Rosette, ő itt a bátyám, Arthur király és a felesége, Guinevere királynő.
 - Felség. - hajolok meg. Nem tudom mit kéne mondanom vagy tennem, még nem találkoztam egy királlyal vagy királynővel sem.
 - Az öcsém mesélte, hogy megmentetted az életét. Nagyon hálás vagyok érte.
 - Köszönöm, Felség. - hajolok meg újra.
 - Jonathan azt is mondta, hogy nem vagy idevalósi. Megkérdezhetem, hogy honnan jöttél?
 - Ami azt illeti, nem jöttem, hanem ideálmodtam magam. - kijelentésemre dőbbenten összenéznek.
 - Ez hogyan lehetséges? - kérdezi a király - Ehhez hasonló nem történt több száz éve.
 - Miért, már történt ilyen? - most rajtam a meglepődés sora.
 - Van egy legenda, ami szerint volt egy lány, aki képes volt átlépni az Álmok földjére, de ebben nem sokan hisznek, mert ez lehetetlen. De te vagy rá a bizonyíték, hogy a legenda igaz. - gondolkozik a király. - Mond, máskor is kerültél már át ebbe a világba? - szegezi nekem a kérdést.
 - Nem, ez az első alkalom. Eddig csak megjelent az álmaimban a vár és a környéke. Gyerekkorom óta erről a helyről álmodok.
 - Ez érdekes. Hány éves vagy? -teszi fel az újabb kérdést.
 - Ma, vagyis, amikor még otthon voltam, ma töltöttem be a 17-et.
 - Igen, a lány is 17 évesen kezdett átjárni az Álomvilágba. Mindig úgy közlekedett, hogy amikor elaludt átkerült a másik világba. Szegényt boszorkánynak tartották, ezért máglyán elégették. - folytatja Arthur. A kijelentésére érzem, hogy kifut az arcomból a szín és kicsit meg is szédülök. Máglya?!
 - Nyugodj meg, mi nem itélünk el téged, kultúránk fejlettebb, mint pár száz éve. - mosolyog rám a királynő. Kicsit megnyugszom, de azért belegondolni... Jaj!
 - Úgy látom, egy kis levegőre van szükséged. - fordul felém Jonathan. - Ha nem baj, kiviszem kicsit levegőzni. - fordul a bátyja felé.
 - Persze, nem szeretnénk, ha a vendégünk rosszul lenne. - mondja a királynő és a király is bólint, majt Jonathan karon fog és kivezet a kastély udvarára, ahova megérkeztün pár órája.
 - Nincs mitől félned, Arthur nem zsarnok, mint az elődei. Igazán jó király. Én is olyan szeretnék lenni, mint ő. - néz rám.
 - Igen, azt elhiszem. - mosolyodok el. Sétálunk egy kicsit és közben beszélgetünk, amikor lódobogást hallok, és öt lovag érkezik meg. Leszállnak a lovukról és a herceghet lépnek. Mind az öten elég fiatalnak tűnnek, talán annyinak, mint a herceg, vagy 1-2 évvel idősebbek.
 - Rosette, bemutatom a legjobb lovagjaimat. - mondja Jonathan.
 - Sir James. - mutatkozik be egy szőke hajú, kék szemű lovag és vidáman rám mosolyog.
 - Sir Liam. - mutatkozik be a mellette álló barna hajú, barna szemű fiú, barátságosan mosolyogva, majd meg is hajol.
- Sir Edward. - lép közelebb egy barna, göndör hajú, zöld szemű fiú, egy 32 fogas mosoly kiséretében.
 - Sir Javadd. - mondja a göndör mellett álló, fekete hajú, barna szemű és kicsit sötétebb bőrszínű lovag.
 - Nagyon örvendek. - nézek végig rajtuk. De várjunk, nem öten jöttek? Szétnézek és megpillantom a keresett személyt. Nem túl magas, nem túl alacsony, barna hajú, csodálatosan ragyogó kék szemű fiú. Még sosem találkoztam hozzá hasonlóval. Odalép hozzám és ő is bemutatkozik:
 - Az én nevem Sir William. - mondja és én csak most veszem észre, hogy eddig visszatartottam a levegőt. Elveszek a gyönyörű szemeiben és arra eszmélek, hogy feltett egy kérdést, csak nem tudom, hogy mi volt az...
 - Elnézést, megismételnéd? - kérem kicsit elpirulva. Mi van velem?! De ő csak elmosolyodik és újra felteszi a kérdést.
 - Azt kérdeztem, hogy mi a neved.
 - Ó! A nevem Rosette. Rosette Freelove.
 - Gyönyörű név.
Közben észre sem vettem, hogy Jonathan félre vonult kicsit beszélgetni a lovagokkal. Csak a mondat végét hallom meg:
- ... szóval miatta már nem kell aggódnunk. - gondolom a férfiról volt szó, aki meg akarta ölni Jonathan-t.
 - Te honnan valósi vagy? Még nem láttalak errefelé. - kérdezi Sir William.
 - Ami azt illeti, nem is vagyok ide valósi. Én a rendes világból jöttem... - kijelentésemre William döbbenten néz rám.
 - A rendes világból??? De azt mondták, hogy az csak legenda, hogy valaki képes legyen közlekedni a világok között.
 - Úgy tűnik nem. - vonok vállat. Jaj, elegem van, hogy mindenkivel erről beszélek! Haza akarok menni! Ez nekem túl sok egyszerre!
 - Igazán élvezem a társaságod, de, ha megbocsájtasz...
 - Persze. - mosolyog rám. Olyan lélegzetelállító mosolya van...
 - Jonathan! - szólítom meg. - Bocsánat, hogy félbe szakítalak, de szeretnék haza menni. Ez így túl sok nekem egyszerre... Remélem megérted.
 - Persze. Szólok a bátyámnak és kapsz egy szobát.
Visszavezetnek abba a szobába, ahol először voltam, csak most Jomathan és a király is velem tartanak.
 - Megvetetettem az ágyat, hogy kényelmesen tudj aludni. - fordul felém Jonathan.
 - Igazán hálás vagyok mindenért.
 - Reméljük, hogy nem sokára újra eljössz hozzánk. Bár ha a legenda igaz, akkor holnap már találkozunk is, amint újra elalszol. - mondja a király.
 - Én is remélem. - mondom kicsit kótyagosan. Most veszem csak észre mennyire fáradt is vagyok.
 - Most pedig hagyunk is pihenni. - néz a király Jonathan-ra, majd kimennek a szobából.
Fáradtan az ágyra dőlök és szinte pillanatok alatt el is alszok. Nem sokkal később hatalmába kerít az a furcsa érzés, ami akkor is, amikor otthon elaludtam. Kinyitom a szemem és a szobámban találom magam. Minden olyan, mintha csak álmodtam volna. Az egyetlen bizonyíték az ellenkezőjéről, a világos rózsaszín ruha, amit még álmomban vettem fel...

Először Álomvilágban 2/1

Najó, nem birom ki, engem "érdekel" a folytatás, úgyhogy most tovább is írom, akkor is ha még senki sem olvasta (sajnos) az első bejegyzést sem...( kivéve High Monster, akinek nagyon köszönöm <3) De remélem majd valaki (sok valaki) megtalálja a blogomat és esetleg el is olvassa a történetet. Igazán hálás lennék, de addig írok magamnak fejezeteket :)


Őszintén fogalmam sincs mennyit aludhattam, de nem hiszem, hogy sokat, amikor egy furcsa bizsergős érzés kerített hatalmába. Kinyitottam a szememet és azt hittem rosszul látok, ezért becsuktam és megdőrzsöltem a szemem. Biztos, hogy nem láthattam azt, amit láttam. Biztos optikai csalódás, vagymi. Újra kinyitottam a szemem, de ugyan az a látvány tárult elém. Ez nem lehet. Felülök és körbenézek. Nem. Nem, nem , nem. Ez nem lehet. Itt valami nincs rendben. Tuti, hogy csak álmodok. Megcsípem megam egyszer, kétszer, háromszor. Semmi. Felpofozom magam. Semmi. Még mindig itt vagyok. Itt... nem tudom, hogy hol. Jobban körülnézek és a látvány lélegzetelállító. Gyönyörű, smaragzöld fű, sokszínű és fajtájú virágok, fák, a távolban egy hegyvonulatot látok, nem messze egy folyót, melynek víztükréről visszaverődik a napfény és ahogy megfordulok ott van... ott van A vár. Egyszerűen nem hiszek a szememnek. Itt vagyok az álmomban... pizsamában. Ráadásul nem is akármilyen pizsim van, mert néha szeretem, ha vicces minta van rajta, mint most is, például egy bocis... Tehát, itt állok, vagyis még csak ülök az álmomban (?!), pizsamában (?!), fényes nappal egy középkori (?) angliai réten és lódobogást hallok. Várjunk, lovak?! Emberek jönnek, gyorsan el kell bújnom! Pár méterre tőlem van egy bokor, amibe most gyorsan beugrok. Lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet, mert konkrétan felnyársaltam magam... Nem baj Rose, csak magadat adod. Jaj, nem vettek észre. Vagy mégis... Megálltak a bokortól pár méterre, ahol nem rég még én feküdtem. Az egyik lovas leszáll és körülnéz. Hű. Lovagi ruhában (bár lehet magasabb rangú is) van és szőkésbarna a haja és éppen felém tart... visszafolytom a lélegzetemet, de az ismeretlen a távolba néz mőgém.
 - Talán az erdőbe menekült! - szól a társainak és visszasétál a lovához., felszáll és továbbmennek.
Huh, ezt megúsztam. Felállok és elgondolkozok mit csinálhatok: 1. Ülök itt és várok, hogy valami történjen vagy 2. Elindulok és majd lesz valami. Najó, nem vagyok egy kalandor típus, de nem akarok itt maradni, úgyhogy elindulok a vár felé. Útbaesik az erdő is, amerre a lovagok mentek, de majd óvatos leszek.
Még mindig nem értem hogyan kerülhettem ide. Ez a hely csodálatos, de csak álomnak kellene lennie. Istenem, amióta az eszemet tudom erről a helyről álmodtam. A rét, az erdő a folyó és a vár. Bár kiskoromban még csak messziről "szemléltem" mostanában már láttam embereket is a faluban... és most ide kerültem. És még azt mondják, hogy az álmok nem válnak valóra...
Ahogy haladok az erdőben, egyre több emlékkép villan be régebbi álmaimból és néhány fa vagy bokor furcsán ismerős. Pár kilógó ág megtépázza a pizsim és amikor nem figyelek oda egy kiálló gyökérben felbukok és bezuhanok egy bokor alá. Épp időben, mert hirtelen lódobogást hallok és már meg is pillantom a lovagokat ismét.
 - Felség, talán már messze jár! - szól az egyik lovas a (mostmár látom, hogy barna szemű, és a megszólításból már biztos, hogy magasabb rangú) fiatalabb fiúnak, aki első "találkozásunkkor" is leszállt a lováról.
 - Jonathan herceg! Véleményem szerint vissza kellene fordulnunk, mielőtt besötétedik. - szól egy másik.
Szóval herceg. Ahogy látom nem lehet sokkal idősebb tőlem, max 1-2 évvel. Kifejezetten jóképű, pedig a történelemben szereplő hercegekre ez nem jellemző. Na mindegy.
Halk lépteket hallok a tőlem nem messze lévő bokorból és meg is pillantok egy férfit, aki éppen egy íjjat tart a kezében és célba veszi... a herceget?! Akkor a lovagok ez után a fickó után kutathattak! De ők nem látják! Jaj ne, így meg fogja ölni a herceget! Cselekednem kell! Szépen csendesen a férfi mögé lopózom és éppen amikor ellőné a nyilat ráugrom, így elvéti a célt és csak egy ártatlan fát talál el, de így legalább felfigyeltek a lovagok.
 - Kéne egy kis segítség! - kiabálom nekik, mert a férfi kezd magához térni.
A lovagok nem nagyon gondolkoznak, odasietnek hozzám és elfogják a bűnözőt. A herceg is követi őket.
 - Ez után már nem fog többet az életünkre törni, hajnalban bitófára kerül! Most pedig vigyétek a börtönbe! - szól a herceg.
Az egyik lovag elkapja a karomat.
 - Felség, és vele mi legyen? - kérdezi rám mutatva.
 - Engedd el! - parancsolja, majd hozzám fordul: - Szeretném megköszönni, hogy megmentetted az életemet. Ezt a férfit tegnap tartóztattuk le, mert a király életére tört, ma pedig megszökött. De te segítettél elfogni, ezért szeretném, ha velünk jönnél a kastélyba.
 - Hát nem is tudom. Igazából én nem vagyok ide valósi... - próbálkozom.
 - Nem? - lepődik meg a herceg - Az hogyan lehetne? Itt csak egy ország van. Vagy ami azt illeti... Kém vagy? Morgana küldött? - vált hangnemet, amitől kicsit megijedek, mert a kardját is előrántja és nekem szegezi.
 - Ne-nem, én-én csak... ide kerültem, azt sem tudom hol vagyok, még azt sem tudom te ki vagy!
Kijelentésemre a herceg döbbent arcot vág majd elneveti magát és elteszi a kardját.
 - Ez esetben engedd meg, hogy bemutatkozzak: én vagyok Jonathan herceg. Bár nem tudom hogyan lehetséges, hogy még nem hallottál rólam... , de ha már bemutatkozásnál tartunk... szabad megtudnom a neved? - kérdezi egy mosoly kíséretében.
 - A nevem Rosette, Rosette Freelove.
 - Igazán gyönyörű név. Még sosem hallottam a tiédhez foghatót. És, ha nem veszed tolakodásnak, a ruházatod sem túl gyakori errefelé. - és végignéz rajtam.
Követem a tekintetét és én is végignézek a piszkos és néhány helyen ki is szakadt pizsamámon egészen a szintén piszkos csupasz lábamig... na igen, természetesen nem szoktam papucsban aludni...
 - Nem szeretném, ha egy ilyen szépség, mint te itt bóklászna az erdőben ilyen rongyokban... - mutat a  "pizsimre" - Ezért ismét arra kérlek: tarts velünk a kastélyba, ahol személyesen gondoskodom arról, hogy mindened meglegyen amire szükséged van, kezdve egy fürdővel és egy új ruhával.
Mosolyog rám.  Nem tudom, hogy mit csináljak, mert itt sem akarok maradni, de... mondjuk Jonathan sem tűnik rossznak... és azt mondta, hogy fürdő és egy ruha...
 - Rendben, veletek tartok.
 - Részemről az öröm.
Ahogy a vár felé tartunk és szétnézek felismerem a tájat és a környéket, de így "élőben" még elképesztőbb, mint álmomban. És a vár... egyszerűen álomszép.

A kezdet

Itt az első fejezet, kicsit unalmas (és hosszú), de a következő (elvileg) izgalmasbb lesz. Akinek tetszi, nyugodtan írhat kommentet (mert beállítottam, hogy BÁRKI írhasson), de természetesen akkor is írhattok, ha nem tetszik, bírom a kritikákat. Azért remélem tetszik és olvassátok majd. :)



Újra azt a gyönyörű várat láttam álmomban. Nem tudom, hogy hol van, melyik országban, vagy hogy létezik-e egyáltalán, mert kerestem mindenhol, de egyszerűen nem találom. Már gyerekkorom óta szinte ugyan azt álmodom minden este: egy gyönyörű vár, olyan, mint a középkori angliában épített, csodálatos és hatalmas kővárak, óriási fallal, körülötte falvak, erdők, rét... Egyszerűen... nem is tudom, mi lehet a legmegfelelőbb szó. Talán az álomszép. Igen, ez lesz az: álomszép. És a hangsúly az álmon van. Mert ez csak egy álom. Elképesztően gyönyörű, de csak a képzeletem szüleménye. Jaj, mindig is álmodozó típus voltam, szerettem repülni a képzelet szárnyán, ahonnan néha a környezetemnek kellett visszarántania. Úristen, és már megint elkalandoztam! Mennyi az idő? Oh, 06:40. Kelni kell!
Kimásztam az ágyból, még kicsit kótyagosan és felöltöztem. Csak a szokásos: farmer (természetesen csőszárú) és egy póló. Vajon miért nem érdeklem egyik fiút sem?! Á, mindegy, nekem így jó. Megfésülködöm és úgy döntök, hogy hagyom kiengedve a hosszú, barna loboncomat. Na igen, ez az egyik dolog a kettőből, amit szeretek magamon. A másik a szemem, ami szerintem gyönyörű barna. (És ezt nem öndicsérésnek szántam, mások is mondták már!) ....És újra elkalandoztam! Mindegy. Kimegyek a konyhába, ahol megtalálom a családom többi tagját, tehát a szüleimet, akik most éppen fejvesztve keresnek... öm...valamit?
 - Jó reggelt! Segíthetek? Mit kerestek? - köszöntöm őket.
 - Jaj, jó reggelt, drágám! Nem emlékszel, hogy hová tettem a mappámat? Nagyon fontos lenne! - na igen, attól, hogy a szüleim mérnökök, nem mindig vannak a toppon...
 - De, azt hiszen a dolgozódban van - gondolkodom egy kicsit - nézted már?
 - Megvan! - hallom apa kiáltását, és pár pillanattal később már látom is, ahogy belép a mappával a kezében. - A dolgozó szobában volt!
 - Köszönöm, drágám! - mosolyog apára anya. - De most sietnünk kell, egy ügyféllel találkozunk fél óra múlva, és még oda is kell érnünk! - felém fordul és folytatja - Kislányom, estére ne tervezz programot, mert elmegyünk vacsorázni a születésnapod alkalmából!
 - Igen, boldog születésnapot, Törpilla! - jön oda hozzám apa és megölel.
 - Családi ölelés! - kiált fel anya és csatlakozik apához és együttes erővel próbálnak összenyomni. Én csak nevetek, mert nagyon szeretem a szüleimet, főleg az ilyen őrült reggeleken!
 - Nem azt mondtátok, hogy sietnetek kell? - kérdezem mosolyogva. Néha olyanok, mint a rossz gyerekek: mindenről egy szempillantás alatt megfeletkeznek.
 - De, tényleg, akkor ne feletkezz meg az estéről! A tízóraid a pulton van, az ebéd a legfelső polcon, és...
 - Anya! 17 lettem, nem gondolod, hogy ezt magamtól is el tudom intézni? - kérdezem közbevágva, mielőtt túlpörögne.
 - Jól van, kislányom! Akkor mi megyünk. Legyen szép napod!
 - Nektek is és sok szerencsét az ügyfélhez!
És elmentek. Nézem a konyhaablakon át ahogy lehajtanak a kocsifeljáróról, majd elindulnak a város központja felé. Ezután én gyorsan öszzekapom magam, az ajtónál felveszem a kedvenc Convers-emet, felkapom a táskám és kilépek a házból. A nap most kel fel és élvezem, ahogy a bőrőmet melengeti. Ez a pillanat nem tart sokáig, mert trappolást hallok, aztán valami, vagyis inkább valaki a nyakamba ugrik.
 - Boldog szülinapooooot!!! - mondja a "támadóm".
 - Köszönöm Bella! - ölelem vissza az egyik legeslegjobb barátnőmet. Isabelle-t kiskorom óta ismerem. Talán 5 éves lehettem, amikor a családjával az utcánkba költöztek, pontosan a mellettünk lévő házba. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk, egy általános iskolába mentünk, és most egy középsuliba járunk. Rajta kívül még két barátom van: Kate és Luke. Na igen, Luke az egyetlen fiú ismerősöm. Őket a középiskolában ismertem meg, mert egy osztályba járunk. Igazából nem tudom, hogy hogy lettünk legjobb barátok Kate-tal, mert Ő az egyik legmenőbb lány az osztályban és a suli (mások szerint) legmenőbb fiújával jár. És így áll össze a 4 fős csapatunk. A családom után ők hárman a legfontosabbak nekem. Amikor ellépett tőlem, máris egy ajándékot tart felém, aminek gyanúsan könyv alakja van...
 - Bontsd ki! - mosolyog rám.
 - Jaj, köszönöm, de tudod, hogy nem kellett volna! - hálálkodom.
 - Ugyan már Rose, te vagy a legeslegjobb barátom, ez a legkevesebb.
Kibontom, és ahogy gyanítottam, azt a könyvet kaptam meg, amit hetekkel ezelőtt kinéztem magamnak.
 - Kösziköszikösziköszi!!! - ugrok a nyakába.
Természetfeletti lények, kaland, szerelem és gyönyörű tájak! A kedvenceim egy könyvben!
 - Már mondtam, hogy semmiség. - mondja nevetve barátnőm.
 - Látom örül az ajándéknak! - hallom meg a hátunk mögül az ismerős hangot.
 - Kate! Luke! - fordulok meg.
 - Boldog születésnapot! - mondják és megölelnek. Ez már csak egy ilyen ölelgetős nap.
 - Itt az ajándékod. - nyújt felém egy csomagot Kate.
Kinyitom és a kedvenc együttesem legújabb albumával találom szemben magam.
 - Jaj, köszönöm! - ölelem meg újra.
 - Most én jövök! - mondja Luke és egy dobozt nyújt felém.
 - Ez meg mi? - kérdezem meglepődve. Vajon mi lehet benne?
 - Nyisd ki és megtudod! - mosolyog rám.
Kibontom és egyszerűen eláll a lélegzetem. A dobozban egy gyönyörű hógömb rejtőzik, és benne egy gyönyörű vár van, ami hasonlít az álomváramhoz. Na igen, természetesen nekik is elmondtam az álmom...
 - Luke, ez gyönyörű! Köszönöm! - és szinte könnyezve magamhoz ölelem.
 - Gyűlölöm magam, amiért meg kell, hogy szakítsam ezt az idilli pillanatot, de el fogunk késni a suliból. - szól Kate.
 - Oké, csak gyorsan beviszem ezeket, nem akarom, hogy bajuk essen! - sietek be a házba, lerakom az ajándékokat és már rohanok is ki a barátaimhoz. - Indulhatunk!
Épp becsöngőre esünk be az osztályterembe és rögtön utánnunk Mr. Turner, a töri tanárunk jött be. Szeretem ezt a tantárgyat, főleg az angol történelmet, de néha csak jó aludni egyet, nyitott szemmel...
Elég gyorsan és eseménytelenül telik a suliban töltött idő. Szinte csak arra ébredek fel, hogy kicsöngetnek. Felkapom a táskámat és követem a többieket, ki a suli kapuján. Kate-et várja a barátja, Scott és ők el is köszönnek. Mi pedig, mostmár csak hárman elindulunk hazafelé. Pár utcával a miénk előtt Luke is leválik tőlünk, mert ők ott laknak, mi pedig, mostmár csak Bella-val folytatjuk az utunkat haza. A házunk előtt tőle is elköszönök és belépek a házba. Megebédelek, majd felkapom az ajándékaimat és fölmegyek a szobámba, mert hiába, hogy én vagyok ma az ünnepelt ez nem ment fel a tanulás alól (sajnos), úgyhogy nekiülök tanulni. Pár órával később , amikor kész lettem minden házival, belekeztem az ajándék könyvbe és annyira belemerültem, hogy arra eszméltem fel, hogy a szüleim hazaértek.
 - Rose, öltözz, indulunk az étterembe! - kiabál fel anya.
 - Mindjárt megyek! - válaszolok neki.
Felöltözök, kicsit ünnepibben, mint általában és felveszek egy virágmintás ruhát, amit pár hete vettünk Bella-val. Ő találta meg és azt mondta, fel kell próbálnom. Először nem akartam, mert a ruhák vagy szoknyák nem igazán az én stílusomba tartoznak, de ahogy megláttam magamat a tükörben, szinte elállt a lélegzetem. A ruha nagyon szépen festett rajtam, mintha rám öntötték volna, úgyhogy megvettem. A véleményem azóta sem változott, a ruha még mindig elképesztő és ezt a szüleim is megjegyezték, amikor leértem a lépcsőn.
 - Mikor nőtt fel az én kicsi lányom? Nem rég még a babaházzal játszott! - elmélkedett apa.
 - Gyönyörű vagy Rose! - jön oda anya és megölel.
 - Na jó. Menjünk. - és indulok felvenni a cipőmet, ami most kivételesen nem a tornacipőm, mert érdekesen festene a ruhámmal... úgy hogy egy lapostalpú cipellőt vettem fel és már indultunk is az étterembe.
Vacsi után (ami megjegyzem: isteni volt), amikor vártunk a desszertre, anyáék elővettek (fogalmam sincs honnan) egy ajándékdobozt.
 - Azt hittem, hogy a vacsi az ajándék. - lepődöm meg.
 - Dehogy is! Ez csak az egyik fele, és itt a másik. - nyújtja át a kis dobozt apa.
Kibontom és a csomagolás alatt egy selyemdoboz lapul. Kinyitom és egy csodaszép nyakláncot találok benne.
 - Köszönöm, ez hihetetlenül szép! - odamegyek és megölelem a szüleimet. Visszaülök a helyemre és még csodálom kicsit a kék követ és az ezüstöt, majd felteszem.
 - Látod? Mondtam, hogy jól választottunk! - mondja apa anyának.
A desszert után haza indulunk és itthon veszek egy forró fürdőt, aztán lefekszek aludni. "Ez a nap tökéletes volt!" - gondolom, mielőtt álombamerülnék.
És ha tudtam volna, hogy ez még csak a kezdet!

Sziasztok!

Itt majd szeretnék egy blogot nyitni egy saját történettel, csak még nem tudom  pontosan, hogy mi legyen az a történet...úgyhogy égy ideig itt még nem lesz semmi.