A kezdet

Itt az első fejezet, kicsit unalmas (és hosszú), de a következő (elvileg) izgalmasbb lesz. Akinek tetszi, nyugodtan írhat kommentet (mert beállítottam, hogy BÁRKI írhasson), de természetesen akkor is írhattok, ha nem tetszik, bírom a kritikákat. Azért remélem tetszik és olvassátok majd. :)



Újra azt a gyönyörű várat láttam álmomban. Nem tudom, hogy hol van, melyik országban, vagy hogy létezik-e egyáltalán, mert kerestem mindenhol, de egyszerűen nem találom. Már gyerekkorom óta szinte ugyan azt álmodom minden este: egy gyönyörű vár, olyan, mint a középkori angliában épített, csodálatos és hatalmas kővárak, óriási fallal, körülötte falvak, erdők, rét... Egyszerűen... nem is tudom, mi lehet a legmegfelelőbb szó. Talán az álomszép. Igen, ez lesz az: álomszép. És a hangsúly az álmon van. Mert ez csak egy álom. Elképesztően gyönyörű, de csak a képzeletem szüleménye. Jaj, mindig is álmodozó típus voltam, szerettem repülni a képzelet szárnyán, ahonnan néha a környezetemnek kellett visszarántania. Úristen, és már megint elkalandoztam! Mennyi az idő? Oh, 06:40. Kelni kell!
Kimásztam az ágyból, még kicsit kótyagosan és felöltöztem. Csak a szokásos: farmer (természetesen csőszárú) és egy póló. Vajon miért nem érdeklem egyik fiút sem?! Á, mindegy, nekem így jó. Megfésülködöm és úgy döntök, hogy hagyom kiengedve a hosszú, barna loboncomat. Na igen, ez az egyik dolog a kettőből, amit szeretek magamon. A másik a szemem, ami szerintem gyönyörű barna. (És ezt nem öndicsérésnek szántam, mások is mondták már!) ....És újra elkalandoztam! Mindegy. Kimegyek a konyhába, ahol megtalálom a családom többi tagját, tehát a szüleimet, akik most éppen fejvesztve keresnek... öm...valamit?
 - Jó reggelt! Segíthetek? Mit kerestek? - köszöntöm őket.
 - Jaj, jó reggelt, drágám! Nem emlékszel, hogy hová tettem a mappámat? Nagyon fontos lenne! - na igen, attól, hogy a szüleim mérnökök, nem mindig vannak a toppon...
 - De, azt hiszen a dolgozódban van - gondolkodom egy kicsit - nézted már?
 - Megvan! - hallom apa kiáltását, és pár pillanattal később már látom is, ahogy belép a mappával a kezében. - A dolgozó szobában volt!
 - Köszönöm, drágám! - mosolyog apára anya. - De most sietnünk kell, egy ügyféllel találkozunk fél óra múlva, és még oda is kell érnünk! - felém fordul és folytatja - Kislányom, estére ne tervezz programot, mert elmegyünk vacsorázni a születésnapod alkalmából!
 - Igen, boldog születésnapot, Törpilla! - jön oda hozzám apa és megölel.
 - Családi ölelés! - kiált fel anya és csatlakozik apához és együttes erővel próbálnak összenyomni. Én csak nevetek, mert nagyon szeretem a szüleimet, főleg az ilyen őrült reggeleken!
 - Nem azt mondtátok, hogy sietnetek kell? - kérdezem mosolyogva. Néha olyanok, mint a rossz gyerekek: mindenről egy szempillantás alatt megfeletkeznek.
 - De, tényleg, akkor ne feletkezz meg az estéről! A tízóraid a pulton van, az ebéd a legfelső polcon, és...
 - Anya! 17 lettem, nem gondolod, hogy ezt magamtól is el tudom intézni? - kérdezem közbevágva, mielőtt túlpörögne.
 - Jól van, kislányom! Akkor mi megyünk. Legyen szép napod!
 - Nektek is és sok szerencsét az ügyfélhez!
És elmentek. Nézem a konyhaablakon át ahogy lehajtanak a kocsifeljáróról, majd elindulnak a város központja felé. Ezután én gyorsan öszzekapom magam, az ajtónál felveszem a kedvenc Convers-emet, felkapom a táskám és kilépek a házból. A nap most kel fel és élvezem, ahogy a bőrőmet melengeti. Ez a pillanat nem tart sokáig, mert trappolást hallok, aztán valami, vagyis inkább valaki a nyakamba ugrik.
 - Boldog szülinapooooot!!! - mondja a "támadóm".
 - Köszönöm Bella! - ölelem vissza az egyik legeslegjobb barátnőmet. Isabelle-t kiskorom óta ismerem. Talán 5 éves lehettem, amikor a családjával az utcánkba költöztek, pontosan a mellettünk lévő házba. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk, egy általános iskolába mentünk, és most egy középsuliba járunk. Rajta kívül még két barátom van: Kate és Luke. Na igen, Luke az egyetlen fiú ismerősöm. Őket a középiskolában ismertem meg, mert egy osztályba járunk. Igazából nem tudom, hogy hogy lettünk legjobb barátok Kate-tal, mert Ő az egyik legmenőbb lány az osztályban és a suli (mások szerint) legmenőbb fiújával jár. És így áll össze a 4 fős csapatunk. A családom után ők hárman a legfontosabbak nekem. Amikor ellépett tőlem, máris egy ajándékot tart felém, aminek gyanúsan könyv alakja van...
 - Bontsd ki! - mosolyog rám.
 - Jaj, köszönöm, de tudod, hogy nem kellett volna! - hálálkodom.
 - Ugyan már Rose, te vagy a legeslegjobb barátom, ez a legkevesebb.
Kibontom, és ahogy gyanítottam, azt a könyvet kaptam meg, amit hetekkel ezelőtt kinéztem magamnak.
 - Kösziköszikösziköszi!!! - ugrok a nyakába.
Természetfeletti lények, kaland, szerelem és gyönyörű tájak! A kedvenceim egy könyvben!
 - Már mondtam, hogy semmiség. - mondja nevetve barátnőm.
 - Látom örül az ajándéknak! - hallom meg a hátunk mögül az ismerős hangot.
 - Kate! Luke! - fordulok meg.
 - Boldog születésnapot! - mondják és megölelnek. Ez már csak egy ilyen ölelgetős nap.
 - Itt az ajándékod. - nyújt felém egy csomagot Kate.
Kinyitom és a kedvenc együttesem legújabb albumával találom szemben magam.
 - Jaj, köszönöm! - ölelem meg újra.
 - Most én jövök! - mondja Luke és egy dobozt nyújt felém.
 - Ez meg mi? - kérdezem meglepődve. Vajon mi lehet benne?
 - Nyisd ki és megtudod! - mosolyog rám.
Kibontom és egyszerűen eláll a lélegzetem. A dobozban egy gyönyörű hógömb rejtőzik, és benne egy gyönyörű vár van, ami hasonlít az álomváramhoz. Na igen, természetesen nekik is elmondtam az álmom...
 - Luke, ez gyönyörű! Köszönöm! - és szinte könnyezve magamhoz ölelem.
 - Gyűlölöm magam, amiért meg kell, hogy szakítsam ezt az idilli pillanatot, de el fogunk késni a suliból. - szól Kate.
 - Oké, csak gyorsan beviszem ezeket, nem akarom, hogy bajuk essen! - sietek be a házba, lerakom az ajándékokat és már rohanok is ki a barátaimhoz. - Indulhatunk!
Épp becsöngőre esünk be az osztályterembe és rögtön utánnunk Mr. Turner, a töri tanárunk jött be. Szeretem ezt a tantárgyat, főleg az angol történelmet, de néha csak jó aludni egyet, nyitott szemmel...
Elég gyorsan és eseménytelenül telik a suliban töltött idő. Szinte csak arra ébredek fel, hogy kicsöngetnek. Felkapom a táskámat és követem a többieket, ki a suli kapuján. Kate-et várja a barátja, Scott és ők el is köszönnek. Mi pedig, mostmár csak hárman elindulunk hazafelé. Pár utcával a miénk előtt Luke is leválik tőlünk, mert ők ott laknak, mi pedig, mostmár csak Bella-val folytatjuk az utunkat haza. A házunk előtt tőle is elköszönök és belépek a házba. Megebédelek, majd felkapom az ajándékaimat és fölmegyek a szobámba, mert hiába, hogy én vagyok ma az ünnepelt ez nem ment fel a tanulás alól (sajnos), úgyhogy nekiülök tanulni. Pár órával később , amikor kész lettem minden házival, belekeztem az ajándék könyvbe és annyira belemerültem, hogy arra eszméltem fel, hogy a szüleim hazaértek.
 - Rose, öltözz, indulunk az étterembe! - kiabál fel anya.
 - Mindjárt megyek! - válaszolok neki.
Felöltözök, kicsit ünnepibben, mint általában és felveszek egy virágmintás ruhát, amit pár hete vettünk Bella-val. Ő találta meg és azt mondta, fel kell próbálnom. Először nem akartam, mert a ruhák vagy szoknyák nem igazán az én stílusomba tartoznak, de ahogy megláttam magamat a tükörben, szinte elállt a lélegzetem. A ruha nagyon szépen festett rajtam, mintha rám öntötték volna, úgyhogy megvettem. A véleményem azóta sem változott, a ruha még mindig elképesztő és ezt a szüleim is megjegyezték, amikor leértem a lépcsőn.
 - Mikor nőtt fel az én kicsi lányom? Nem rég még a babaházzal játszott! - elmélkedett apa.
 - Gyönyörű vagy Rose! - jön oda anya és megölel.
 - Na jó. Menjünk. - és indulok felvenni a cipőmet, ami most kivételesen nem a tornacipőm, mert érdekesen festene a ruhámmal... úgy hogy egy lapostalpú cipellőt vettem fel és már indultunk is az étterembe.
Vacsi után (ami megjegyzem: isteni volt), amikor vártunk a desszertre, anyáék elővettek (fogalmam sincs honnan) egy ajándékdobozt.
 - Azt hittem, hogy a vacsi az ajándék. - lepődöm meg.
 - Dehogy is! Ez csak az egyik fele, és itt a másik. - nyújtja át a kis dobozt apa.
Kibontom és a csomagolás alatt egy selyemdoboz lapul. Kinyitom és egy csodaszép nyakláncot találok benne.
 - Köszönöm, ez hihetetlenül szép! - odamegyek és megölelem a szüleimet. Visszaülök a helyemre és még csodálom kicsit a kék követ és az ezüstöt, majd felteszem.
 - Látod? Mondtam, hogy jól választottunk! - mondja apa anyának.
A desszert után haza indulunk és itthon veszek egy forró fürdőt, aztán lefekszek aludni. "Ez a nap tökéletes volt!" - gondolom, mielőtt álombamerülnék.
És ha tudtam volna, hogy ez még csak a kezdet!